Ritkán fordul elő, hogy a beszélgetőpartnerem a találkozásunk első percé­ben közli, mi legyen a róla szóló cikk címe, tehát meglepődöm, majd nevetni kell, hiszen ezúttal egy férfi olvasónk keresett meg, és lám, az erősebb (vagy sokkal gyengébb?) nem általában szeret irányítani. Aztán magam is javaslok öt-hat címet, mire Zoltán rám bízza a döntést, és bevallja, a cégében szokott hozzá az irányításhoz, és ritkán találkozik ellenvetéssel. 

– Tudod, mi a tragédiám? Életem negyvenkilenc éve alatt csak számomra fontos emberek mondtak nekem ellent, például a volt feleségem, akit mindenkinél jobban szerettem.

 A legboldogabb pár  

– Nem mondom el, melyik egyetemen történt, mert nem akarom, hogy ránk ismerjenek, legyen elég annyi, hogy huszonkét éves voltam, mögöttem futó kalandokkal, amikor egy számomra fontos tárgyból új szemináriumvezetőt kaptunk: Rózát. Balerinaalkatú, gyönyörű, intelligens, szerény volt, remekül magyarázott, mintha hercegnő érkezett volna közénk. A többiek megkedvelték, én beleszerettem. Hajtottam, készültem, sokat kérdeztem, gyakran hívtam kávézni. Mindketten élveztük a beszélgetéseinket, de csak karácsonyra tört meg a jég. Meghívtam vacsorázni – végre igent mondott! –, és bevallottam, szeretem, róla álmodom, minden percemet ő tölti be. A reakció? Boldog, meghatott, óvatos. És már ekkor kimondta a szót, amelyik hét évvel később véget vetett életem legszebb kapcsolatának: kor-kü-lönb-ség! 

Zoltán felindultan mesél, pedig az első randevújukon még legyintett Róza félelmeire. „Kit érdekel, hogy tíz évvel korábban születtél? Fiatalabbnak látszol a csoporttársaimnál! Nekem vagy te kellesz, vagy senki!”