Aztán ahogy növekszünk, úgy szaporodnak a tabutémák, néhány családban szorongatóan sok lesz belőlük, olyannyira, hogy abból csak menekülni lehet, hiszen ki tudja elviselni, ha nem beszélhet a múltról, a jövőről vagy a vágyakról. Amikor a „szégyelld magad”, „erről nem beszélünk”, „ezt ki se ejtsd a szádon” sokadszor akasztja bent a mondanivalót, elfogy a lendület minden lázadó kamaszból.

A párkapcsolatban is hamar kitapogatja az ember a határokat, meddig mehet el, kérdezhet-e az exekről, a családról, a közös számláról. Egész hihetetlen szokásokat is kialakítanak párok, akad, ahol például a hírekről nem beszélnek egymás között, mert tudják, hogy abból mindig vita lesz. A híradót inkább szó nélkül elkapcsolják.

Az anyaság évszázadokon át csodálatos terep volt a tabusításra, a szülés mítosza szerint a gyermek a legnagyobb ajándék, melynek örülni kell mindenekfelett. A hormonok hullámvasútjáról, a kitágult bőrről, a szülés utáni depresszióról nem illett szót ejteni. 

A munkahely sima ügy, a legtöbben betartják, hogy a politika, a kollégák fizetése és családi állapota tökéletesen kerülendő a fénymásoló melletti beszélgetésekben. Aki gyerekkorában megtanulta, hogy óvatosan kell lavírozni a témák között, érzékeny lesz felnőttként a másik szemvillanására is, tudja, mikor kell elhallgatni és inkább az időjárásról beszélgetni. 

A szókimondás, a tények megkérdőjelezése nélkül nincs előrehaladás semmiben. Kérdéseket feltevő embereket pedig mi adhatunk a világnak, azzal, hogy hagyjuk, hadd kérdezzen a gyerek. Válaszolunk, és megpróbáljuk átlépni a magunk állította határainkat. Kérdezzen. Bármiről.