Milyen érzés vett erőt önön, amikor meghalt II. Erzsébet?
Leginkább zsibbadtság. Néhány órát készülhettem csak rá, mert késő délelőtt jelentette be a palota, hogy az orvosok aggódnak a királynő egészségéért. Ekkor már majdnem biztos volt, hogy haldoklik, mert a szokások szerint a királyi család egészségügyi állapotáról nem nyilatkoznak – ennyi privát szférát meg akarnak tartani maguknak.
A halála előtt két nappal még kinevezte miniszterelnöknek az azóta csúnyán megbukott Liz Trusst.
Igen, viszont előtte már hónapokon keresztül úgy alakult az állapota, hogy rendre aznap tudták csak eldönteni, elmegy-e az előre megtervezett programjaira. Ez már a fizikai leépülés igen látványos jele volt. A saját platinajubileumán a hálaadó istentiszteleten sem tudott részt venni.
Azt mondja, „lezsibbadt” a hírtől. De miért?
Az egyértelmű volt, hogy II. Erzsébet nem élhet örökké. De őt az egész földön ismerték, és a legtöbbünk életét végigkísérte. Alig van már, aki személyesen emlékszik az édesapjára, VI. Györgyre. Nyilván naponta történnek megrázó események, de itt mindenki érezte: lezárult egy korszak.
De miért ráz meg sok kelet-európai embert egy brit uralkodó halála?
Nagy-Britannia és a brit kultúra aránytalanul nagy szeletet hasít ki magának a globális tortából. Ha veszünk egy hasonló méretű vagy lakosságú országot, majdnem biztos, hogy nem játszott olyan kulturális és történelemalakító szerepet, mint Nagy-Britannia.
II. Erzsébet uralkodása alatt drámai hatalomvesztés történt: a hatalmas gyarmatbirodalom megfogyatkozott, aztán jött a brexit, és ha idővel Skócia valóban megpróbál elszakadni, lehet, hogy az egész ország szétesik.
Ez a királynő jelentőségét éppen hogy növelte, mert ő jelképezte a stabilitást. Nagy-Britannia nagyságának a szimbóluma volt. Mint egy dicsőségesebb kor utolsó túlélő dinoszaurusza. Anglia egyébként mindig is fél szívvel támogatta az európai integrációt, a brit kormány pedig minden jogi eszközzel megpróbálja majd megakadályozni a skótok kiválását.
Mit érzett Diana hercegné halálakor?
Gyerekként az sokkal jobban lesújtott. Tizenhét éves voltam, és egy hétig feketét viseltem – mint most is –, és vittem virágot a nagykövetség elé. Visszatekintve azért már máshogy látom Diana személyiségét és szerepét. Akkor fiatalkori rajongást éreztem iránta. Mostanra inkább az intézmény szempontjából közelítem meg a dolgot – mert az alkotmányos monarchiát, a királyságot nagyon hasznosnak tartom. Ebben Diana egyszerre játszott pozitív és negatív szerepet. Egyrészt bomlasztotta, másrészt viszont a példája rávette az udvart olyan változtatásokra, amelyekkel a monarchia jobban igazodott a jelenkori társadalomhoz.
Nyitottak felé?
Apró gesztusokban. Például: azóta érzelmesebben fogalmazott a királynő. Tudatos lépéseket tettek arra, hogy újraértékeljék az emberek és az uralkodó közti viszonyt. Ez nyilván nem mindig sikerült, de mindezzel együtt óriási utat tett meg a monarchia. Képzelje el, az ötvenes években az ascoti lóversenyre, a királyi páholy körüli elzárt területre nem engedtek be meghívott vendégként olyat, aki elvált. Nagy-Britanniában az akkori jogrendszerben a válóperek során mindig megkülönböztettek ártatlan és vétkes felet. De még a válásban „ártatlan” felet sem hívhatták meg.
Miért gondolja, hogy az alkotmányos monarchia – a királyság – jó dolog?
Például profi államfőt ad. Nem egy kompromittált politikust vagy egy nyugdíjas akadémikust, hanem olyan embert, akit egész életében arra neveltek, hogy nyilvánosság előtt képviselje a hazáját. Nem fog utólag kiderülni róla, hogy párttag volt, vagy hogy tendert nyert: politikailag jó eséllyel tiszta. És mivel nincs szavazás a monarchia intézményéről, ezért senki nem szavaz ellene – vagyis a társadalom sokkal kisebb része ellenzi magát a személyt. Nagyobb eséllyel lesz képes nemzetegyesítő szerepet betölteni. Az alkotmányos monarchia további előnye, hogy mivel nem kell a soron következő választásokat megnyernie, az uralkodó megengedheti magának, hogy a rövid távú népszerűség helyett következetes értékeket képviseljen és komolyabb távlatokra irányítsa a figyelmet.
A britek mennyire kedvelik a királyság intézményét? Látszólag odáig vannak érte.
A társadalom többsége mellette van. Nyilván megfigyelhető egyfajta hullámzás, de a nagy királyi események általában növelik az intézmény támogatottságát. Az esküvők, temetések, keresztelők, születések… vagy az idén májusi koronázás. Európa összes monarchiája közül már egyedül csak a brit uralkodót koronázzák meg.
Királyi bulvár!
Az alkotmányos monarchia furcsa ötvözete annak, amikor egy állami intézményről beszélünk – másrészt viszont egy családról. Kényes egyensúlyozás zajlik, meddig engedik be a sajtót.
Nem ez a legnagyobb baj? Hogy a média révén kiderül, hogy az uralkodók épp olyanok, mint mi? A korábbi spanyol király, János Károly például önkéntes száműzetésbe vonult, miután meggyanúsították azzal, hogy elég sok mindent ellopott.
A spanyolországi példa azért az európai mezőny legalja. Ők állnak a legrosszabbul a népszerűségi felmérések szerint. A skandináv monarchiák támogatottsága hetven-nyolcvan százalékos. I. János Károlyt egyébként a kétezres évekig a demokrácia bajnokaként ünnepelték, mert ő vezényelte le az átállást a Franco-diktatúráról a demokráciára, és személyesen segített leverni egy puccsot 1981-ben.
A dán uralkodóházban lefokozták a hercegeket, mert a királynő szerint ez majd segít nekik normálisabb életet élni.
Elfogult monarchiarajongóként ezt sajnálatosnak tartom. Sajnos ez trend az európai királyi családokban: áramvonalasítani akarnak.
Ön szerint keletkezhetnek még monarchiák? Például Magyarország lehet még valaha királyság?
