Ózd, Hétes-telep. Számtalan cikk jelent meg róla az utóbbi időben, most mégis szíven üt, amit látok. Kóbor kutyák, nyakig érő sár, az egykori munkáslakások teteje megrogyva, a falakról hámlik a vakolat. Csatornázás nincs, két közkútról hordják a vizet a helyiek. Háromszázötven ember, ebből kétszáz gyerek. Bódis Kriszta író, pszichológus, a Van Helyed Alapítvány vezetője a számozást figyeli az ajtók felett, pedig valószínűleg bekötött szemmel is eltalálná, hol lakik, akit keresünk. Az ajtó nyitva, mögötte vastag, vörös szőnyeg hivatott bent tartani a meleget. A család az egy szem szobában húzza meg magát, nemrég rakták meg a kályhát, a tetején fazék fortyog.
Így kezdődött…
– Rizst főzünk – szólal meg a fiatal nő az ágy szélén.
Mozdulatlanul ül, mintha odanőtt volna. Gyerekkora óta ebben az ágyban alszik, azóta gyűrűz körülötte a szegénység, egyre szorosabban, egyre fojtogatóbban. Hetek óta alig képes felállni, panaszolja, megműtötték, négy hónap kell a regenerálódásra. Addig nem tud dolgozni, pedig előtte közmunkán volt. Úgy se volt elég a pénzük… Bizonytalanul keresi Krisztát a tekintetével. Kissé zavarban van, hogy hirtelenjében vagy tízen lettünk a szobában a budapesti Kürt Alapítványi Gimnáziumból érkezett tanárokkal együtt. Csupa szép ruhába öltözött ember. Kriszta átöleli, és előkapja hátizsákjából az ajándékait, mint valami Mikulás. Friss pogácsa meg sütik. A fiatalasszony félszegen elmosolyodik. Gyerekkora óta ismerik egymást, még abból az időből, amikor Kriszta lelkes dokumentumfilmesként járta a telepet, és időnként megelégelve a szemlélődő szerepet kibújt a riporter bőréből, és átvedlett aktivistává. Nem igaz, hogy nem lehet itt valamit csinálni! Szervezett nekik kézművestábort, kamerát nyomott a nagyobbak kezébe, majd önkénteseket toborzott, és tizenöt éven át foglalkozásokat tartottak a helyieknek. A szülőkkel felásták a grundot, lett veteményes, és esténként a tábortűz fényénél megváltották a világot. A lobogó hajú pesti nő, mint valami Mary Poppins, megérkezett közéjük, és hosszú évek munkájával közösséget kovácsolt a telepiekből.
– Építettünk egy fürdőházat, ahol végre lehet zuhanyozni, meg van két mosógép is. Emese üzemelteti a telepről, úgy hívjuk: Mosó Mesi Mosodája – kuncog a fiatalasszony, s most mintha egy pillanatra az a régi kislány nézne ki a tekintetéből. – Akkor kapcsolták vissza a villanyt is, Kriszta kijárta, hogy felszereljék a kártyás villanyórákat. Ha kétezer forintot feltöltök, öt napig kitart. Legalábbis eddig így volt…
Hirtelen elfelhősödik a homloka. A beálló csendben csak a telefonja pittyegését hallani, amint a kislánya a kanapé sarkába húzódva nyomkodja. Kettesben vannak itthon, a tízéves kisfiú iskolában, az édesapa fát vágni ment. Keresem a kislány tekintetét, de nem pillant fel.
– Hát ezért szeretném őket is bevinni a Van Helyed Rendszerbe – csap le a pillanatra Kriszta. – Hogy nekik is legyen gyerekkoruk, és kapjanak egy esélyt arra, hogy kitörhessenek a generációk óta tartó szegénységspirálból. Százhúsz gyereket tudunk taníttatni egyszerre anélkül, hogy a minőségből engednénk, de tizenhat romatelep van Ózdon, még legalább hatvanan vannak várólistán. Ezekre a srácokra is sor fog kerülni, most csak azt akartam megmutatni, honnan indultunk…
Kényszerpályáról életpályára
Huszonöt éve van eddig a Van Helyed Rendszer felépítésében, folytatja Kriszta kifelé menet a telepről. A fürdőház mellett elhaladva hálásan odaint Mesinek, hogy köszöni a munkáját, mire a nő kedvesen visszamosolyog.
