Ugye még sokan emlékeznek Harvey Weinstein nagy hatalmú producer, Hollywood hírhedt szexuális ragadozójának bukására? Az már talán kevésbé köztudott, hogy az ügyet két fiatal újságírónő göngyölítette fel és írta meg a The New York Timesban. A nemrég nálunk is bemutatott Azt mondta című film tisztelgés minden oknyomozó újságíró munkája előtt.
A The New York Times munkatársai, Jodi Kantor és Megan Twohey (mellesleg kisgyerekes anyák) 2017 októberében jelentették meg Weinsteint leleplező cikküket, ami felrobbantotta az internetet. Ahhoz, hogy ez létrejöhessen, az újságírók összehangolt munkájára és az áldozatok összefogására, bátorságára volt szükség. Egyre több nő csatlakozott ezután saját történetével az esetekhez, és a metoo-mozgalom az egész világon átgondolásra késztetett mindenkit a hatalom és szexualitás kapcsolatáról. Weinsteint több mint nyolcvan nő vádolta meg, a bíróság végül két bűncselekményben találta bűnösnek, amiért 2020 februárjában huszonhárom év börtönre ítélték.
Fény és árnyék
Ez a fajta újságírói munka már korábban is megihlette a filmes alkotókat, gondoljunk például Az elnök emberei vagy a Spotlight – Egy nyomozás részletei című filmre. Előbbit 1976-ban mutatták be Dustin Hoffmannal és Robert Redforddal a főszerepben, és a Watergate-ügy kirobbanásáról szól, aminek következtében Nixon elnök kénytelen volt lemondani. Utóbbi egy 2015-ös film, amely a The Boston Globe című lap Spotlight nevű nyomozócsoportjában folyó munkát mutatja be. Ők a katolikus egyház helyi papjainak 1993-tól 2002-ig zajló gyerekmolesztálási ügyeit tárták fel csaknem hatszáz cikkben.
Az elnök emberei négy, a Spotlight két Oscar-díjat zsebelt be – az Azt mondta című filmnek erre még nem volt ideje, de két másik elismerés már az övék. Cseppet sem csodálkozom a díjesőn. Ezek a filmek hitelesen ábrázolják a szerkesztőség munkáját, ráadásul végig fent tudják tartani a feszültséget, pedig, lássuk be, maga az újságírói tevékenység (bár belülről roppant izgalmas) kívülről nem igazán látványos: rengeteg telefonálás, kutatás, adatok elemzése, olvasás, beszélgetés, várakozás és olykor vitatkozás. (Néhány évtizeddel ezelőtt ráadásul mindez internet és mobiltelefon nélkül!)
Az efféle munka olykor eget rengető eredményekkel és az újságírók mennybemenetelével – Pulitzer-díjakkal, bestseller könyvekkel, népszerűséggel, befolyással – jár. Árnyékban marad azonban számtalan másik oknyomozó áldozatos munkája. Eredménytelen kutatás, félelemből visszavont interjúk, hirdetői érdekek és helyi hatalomgyakorlók nyomása, fenyegetések, amik megfélemlítik az újságírót… Sok jó sztoriból végül nem lesz cikk.
Oknyomozó újságírónak lenni nem veszélytelen küldetés. Az UNESCO adatai szerint az elmúlt tizenkilenc évben világszerte ezerötszázhetvenhárom újságírót öltek meg a munkájával összefüggésben. A Riporterek Határok Nélkül szervezet adatai szerint az újságírókra nézve az öt legveszélyesebb ország Mexikó, Irak, Afganisztán, Pakisztán és India. 2018-ban hozzánk sokkolóan közel történt egy tragikus eset: Szlovákiában a huszonhét éves újságíró, az akkori kormány és az olasz maffia összefonódásá-nak feltárásán dolgozó Ján Kuciak (és menyasszonya!) gyilkosság áldozata lett. Halála alapjaiban rázta meg Szlovákiát, a sorozatos tüntetések pedig lemondásra késztették a politikai elitet.
Megúsztak egy gyilkosságot
Az amerikai filmekből képet kaphatunk arról, hogy hogyan működnek a tengerentúli szerkesztőségek. De vajon hogyan dolgoznak a magyar oknyomozó újságírók? Különösen, ha nők? Két kolléganőmet kértem meg, hogy meséljenek.
