Nyugodtan kijelenthetjük, hogy a január a leglassabban telő, legsötétebb hónapunk. Bár december végétől hosszabbodnak a nappalok, ez csak papíron van így, mert éjsötétben csörög reggel a vekker, és kétszer annyi időbe telik összeszedni magunkat, mint egyébként. A gyerekek ébresztését meg sem említem…

Pár hét alatt már a téli szünetre sem emlékszünk, az órák vánszorognak, a szürke napokon nehéz optimistán látni a jövőt. De elég a kesergésből, igenis vannak arra mutató jelek, hogy nemsokára jobb lesz az idő. A teraszon felejtett tulipánhagyma apró, reménykedő zöld leveleket hajtott, bizonytalanul nyúlkál felfelé, mintha tudná, hogy lesz itt még napsugár, csak ki kell várni.

Ebben az időszakban szívesen olvasunk olyan írásokat, melyek kiszakítanak a szürkeségből. Hozunk is most jó pár friss témát.

Melengető helyszínre repít a Tahitiről szóló útianyagunk, ráják, vízesések, kókuszpálmák között sétálunk, és Paul Gauguin festményeiről híres barna nőket látunk, fülük mögött illatos tiaré virággal.

A riportunk a favágókról szól; kicsit rejtélyes foglalkozás ez, erős férfiak hatalmas fákat szeletelnek a hegyoldalban. Utánajártunk, mire utalnak a jelek a törzseken, és ki mondja meg, melyik fát szabad kivágni, melyiket nem.

Ha tél, akkor színház- és múzeumlátogatás, mi is sok programot ajánlunk hétről hétre, ám most egy érdekes jelenséget próbálunk megérteni, azt, hogy miért is kell különböző ügyekért harcoló aktivistáknak kulturális örökségünk részét képező, híres vagy kevésbé híres, de gyönyörű műalkotásokat tönkretenniük a világ múzeumaiban. Hogy kerül a burgonyapüré és az olaj a festményekre? És ezzel valóban el lehet érni valamit?

A témák érdekesek, mire végigolvassuk, a nap is kisüt talán.