Lehet, hogy nemcsak a gyerekeid nőttek föl, de az írói világod is átalakulóban van?

Ahogy nőttek a gyerekeim, úgy valóban kezdtem egyre nagyobbaknak írni, és élveztem, hogy összetettebb jellemfejlődéseket, konfliktustípusokat lehet belevinni. Azért a kicsiknek szóló sorozataim is tovább bővülnek. Csak már nem a saját gyerekeim ihletik a meséket – hanem a húgom gyerekei, meg az emlékeim.

Elárulhatjuk az olvasóknak, hogy többször is utaztunk együtt, és egyszer Ecuadorban az őserdőben megéreztem, hogyan működik benned az író. Miközben mi pihentünk a szállásunk teraszán, egyszer csak bejelentetted, hogy elmész sétálni. Aztán amit meséltél, abból láttam, hogy az írói fantáziádnak táplálék minden, ami veled történik. Elmeséled, hogyan?

Soha nem egy az egyben születnek történetek az élményekből. Mielőtt elmentem, megkérdeztem a helyi vezetőnket, mire vigyázzak. Azt válaszolta, hogy óvakodjak a majmoktól, az óriáshangyáktól és a tarantuláktól. Igaza is lett, mert egyszer megcsúsztam, és hajszál híján beletenyereltem egy óriáspókba. Félelmetes volt az ösvénynek tűnő csapás, ahol rikoltoztak a fejem felett a majmok. Pillanatok alatt el tudom hitetni magammal ilyen helyzetekben, hogy többórányira hagytam magam mögött a települést, és komoly veszélyben vagyok. A félelem például olyan tapasztalás, amit aztán bele tudok forgatni a gyerekregényekbe. A gyerekek is nagyon sok mindentől félnek – ki a sötét erdőtől, ki mástól –, és ezekkel a rémekkel együtt kell élniük.

Egyébként is hajlamos vagy félni idegen helyzetekben?

Van, amikor igen, és mivel nagyon utálok félni, mert az korlátozza a szabadságomat, úgy próbálok rajta felülkerekedni, hogy csak azért is csinálom, amitől tartok. Erre jó példa a lovaglás. Amikor életemben először ültem lovon, arra kértem az oktatót, hogy tanítson meg ugratni. Mert aki tud ugratni, az biztos, hogy nem fél.

A könyved egyik szereplője mondja, hogy mindig az volt a legnagyobb vágya, hogy a saját bőrében többféle életet leélhessen. Ez önvallomás is?

Mindig vágytam rá, hogy kalandor legyek, beutazzam a világot, és izgalmas dolgok történjenek velem. Közben pedig kicsi korom óta sok gyerek jó anyukája szerettem volna lenni. Ez hatalmas feszültséget keltett bennem, hiszen láttam a saját anyámon, hogy ha egy nőnek sok gyereke van, akkor nem nagyon tud átlovagolni Mongólián, és közben hátrafelé nyilazni, mert akkor nem lesz otthon ebéd. Az írás erre jó megoldást kínál, hiszen az író kénytelen még a leggonoszabb szereplője bőrébe is belebújni.

Ha egy szóban kellene megfogalmaznom, hogy ez a könyv miről szól, azt mondanám: a vágy regénye. Elfogadod?

Sokféle vágy jelenik meg, ezek közt némelyik pusztító, más inkább csak szenvedést okoz, és olyan is van, amely előrevisz. Erősen megtalálható benne az én vágyam is, amit legalább tíz éve hordozok magamban: hogy szeretnék felnőtteknek is írni. Nagyon érdekelt, hogy képes leszek-e rá.

Végül is csak a sztorin múlik, nem?

Persze kell egy jó sztori, de sokkal fontosabbak az olvasás közben bejárható, megismerhető világok. Hét-nyolc éve elkezdtem egy írást, melyben a férfi-nő kapcsolatokról, reménytelen vágyakozásokról és egymástól elfordulásokról írtam. Aztán volt egy szerencsés pillanat, amikor ráébredtem, hogyan lehet ezt a vágyakról szóló történetet ötvözni azzal a krimivel, amit régen kitaláltam, és hogyan fog az egész összeállni valamivé, ami, ha akarom, pszichothriller, ha akarom, a vágy könyve – krimiköntösben.

A könyv alapmotívumáról jut eszembe: vágytál valaha komolyan arra, hogy homlokegyenest más életet élj?