Emlékszem, amikor Oláh Ibolyával ültem ugyanitt, húsz évvel ezelőtt… Persze törékeny ez a hirtelen jött hírnév, hiába épül tehetségre, vigyázni kell rá, és nagy kérdés, hogyan lehet. Nevetünk is Danival, többértelműen, akkor azt mondjuk, most még valamiféle burokban van, amíg tart a műsor, most fog csak igazán kikerülni „az oroszlánok közé”.
Az arca szép, a tekintete tiszta, a szavai csendesek. Nem is illik egészen ide, a kereskedelmi tévé stúdiója körül rohanó emberek közé. Még nem… Danika, csak így hívja mindenki, mert ő itt a legfiatalabb a versenyzők közül, nem is nagykorú, legalábbis pár hónapig még nem. Tizenhét év alatt az embernek még nem szövődik hosszú élettörténete, ez a szövet viszont Dani életében annál sűrűbb.
Az apukájáról semmilyen emléke nincs, már a fia megfoganása után úgy döntött, inkább egyedül folytatja addig megszokott életét Egyiptomban. Az első emlékképek már a nagymamájához kötik, a mama szeretetéhez és gondoskodásához, a budapesti kis lakásban.
– Nekem azt mondták, anyukám túl fiatalnak gondolta magát a felelősséghez, amikor megszülettem – vonja meg óvatosan a vállát. – Hogy szeretett volna még élni. Így inkább az övénél biztosabb kezekbe adott. Néha azért hazajött néhány napra, de alig váltottunk pár szót. „Szia, fiam…” Ennyi volt. De én soha nem neveztem anyukámnak. Az én igazi anyukám a nagymamám. Ő volt ott mindig mellettem. Én ebbe nőttem bele, ez lett nekem a világ rendje.
SOSEM KÉTSÉGBEESNI
A nagymama, ahogy most is ott ült minden egyes élő adáskor a közönség soraiban, ott ült már az óvodában is, amikor Dani bontogatta a művészszárnyait, az ünnepségeken és mindenféle versenyeken, ahol énekelt vagy éppen szavalt. Mert persze már akkor elkezdődött az egész. Sőt, Danit a színészet is izgatta nagyon, a más bőrébe bújás, eljátszott otthon mindenkit Will Smithtől Brad Pittig. Kibújt olyankor abból a néha nehéz világból, amiben a nagy szeretet mellett folyton ott volt a sok kérdés: lesz-e holnapra étel, meg télire meleg elegendő? De amikor erről beszél, mindig hozzáteszi, hogy nem szeret ő panaszkodni. Mert a legfontosabb, az érzelmi biztonság, a szeretet megvolt, körülfogta a család puha, meleg burka, meg a mindennapi létezéshez való minimum is. Meg is tettek ezért a vele élő felnőttek mindent, ami az erejükből és lehetőségeikből telt, sőt sokszor többet is.
– Nagypapa százszázalékos rokkant, nagyrészt fekszik, szinte mozdulni sem tud – meséli. – A mama van mellette, ő ápolja, ezért nem tud teljes munkaidőben dolgozni. Alkalmi munkák maradnak csak, de így is talpon van folyton. Ám a mama mindig arra tanított, hogy sosem szabad kétségbeesni. Hogy ha mindig csak előrenézünk, bízunk, hiszünk és szorgalmasak vagyunk, akkor minden rendben lesz. Egy pillanat volt, amikor megláttam a nagymamám arcán a félelmet. Amikor minden igyekezete ellenére nem tudta előlem eltakarni, hogy ő sem tudja, hogyan tovább. Villamossal tartottunk épp hazafelé. Mivel már nem volt hova fordulnunk, egy rokontól kértünk előtte segítséget, de ő sem tudott mit tenni. És akkor a nagymamám ott a villamoson elsírta magát. Meglátta a könnyeit egy idős néni, odalépett a mamához, és adott neki egy kis pénzt. Ilyen azelőtt még nem történt velünk, vagy én nem tudtam róla, hogy nekünk egy idegentől kelljen segítséget elfogadnunk. Nagyon bántott, hogy én sem tehettem semmit, mert még csak tizenkét éves voltam, és az iskolában próbáltam a lehető legjobban teljesíteni. A csupa jó jegy mellett aztán, amikor már lehetett, tizenhat évesen ő is munkákat vállalt, végre fellélegezhetett, hogy ő is hozzá tud adni valamit a családi kasszához. Zenélt, zongorázott, végre megmutathatta a világnak – ha még csak kicsi körökben is –, amit annyit gyakorolt, tanult a gyerekévei alatt autodidakta módon.
IJESZTŐ ÉS CSODÁLATOS
A nagypapa kezdte egyszer csak mondogatni, milyen jó lenne őt egy tehetségkutatóban látni. Ahol föl tudják emelni azokat, akik fölemelendők, csak az élet alapjában véve nem sok esélyt rakott eléjük.
