A díj kapcsán adódik a kérdés: számodra mi a legfontosabb visszajelzés?
A legnagyobb elismerés tényleg a díj volt. Főleg azért, mert a közönségszavazatok alapján kaptam meg. Még most is fölfoghatatlan számomra. Kevesen tudják rólam, de nagyon szorongó típus vagyok, és még akkor sem hiszem el, hogy elismernek, ha a szemembe mondják. Nemsokára ötvenkét éves leszek, és egyre többen mesélik, hogy rajtam nőttek fel, miattam lettek riporterek, az én anyagaimat nézték a különböző csatornákon. Vagy találkoztam olyan szülésznővel, aki a Jön a baba sorozat miatt választotta ezt a hivatást. Sok anyától hallottam, hogy a filmeknek köszönhetően nem érezték magukat olyan ügyetlennek vagy gyengének, nem féltek, amikor bementek a szülőszobába, mert tudták, mi vár rájuk, és mik a jogaik. Jó érzés ezt hallani.

Egyébként folyamatosan kapsz visszaigazolásokat?
Igen, rengetegen írnak nekem. Olyan is előfordul, hogy az utcán csak úgy mellém lép egy hölgy, és megsimogat. És annyit mond, hogy köszönjük, nézünk, és megyünk is tovább. De akadtak szívfacsaró történetek is. Egy alkalommal épp törülközőbe csavarva álltam az edzőterem öltözőjében, amikor odajött egy középkorú nő, és elmesélte, hogy rákos volt, levették a mellét. Aztán megnézte az egyik filmünket, amely egy rákból felgyógyult anyáról szólt, aki később babát szült. Megosztotta velem, hogy a film hatására döntött úgy, hogy belevág. Ennél komolyabb visszajelzés nincs a világon.

Sok sorsba belecsöppensz. Mennyire tartod fontosnak, hogy képben maradj ezekkel a történetekkel kapcsolatban?
Utánkövető típus vagyok. 2000-ben, tehát most már huszonhárom éve készítettünk egy dokumentumfilm-sorozatot Az igazi vészhelyzet címmel. Beköltöztünk a Heim Pál Gyermekkórházba és az Országos Baleseti Intézetbe is. Néhány orvossal, akikkel ott hónapokig együtt éltem, a mai napig tartom a kapcsolatot. De mondok egy másik történetet. Most karácsony előtt messengereztem az egyik anyával, aki a Jön a baba első évadában szerepelt, és már volt daganatos beteg. Furcsának találtam, hogy gyakran nem válaszol, úgy éreztem, baj van. Úgyhogy egy másik anyukával és a férjével elmentünk Tatabányára, mert azt gondoltam, lehet, hogy szüksége van ránk. Nyilván egy heti műsor, mint az ATV Heti Naplója, teljesen más, mert ott hetente új sorsokkal ismerkedem meg, de azért ott is akad olyan, akivel évtizedekig kapcsolatban maradtunk. Egy régi naplós forgatáson barátkoztam össze egy autóbalesetben lebénult anyával, aki az egyik példaképem lett. Ezek nekem nagyon fontos érzelmi kötelékek. Visszakanyarodva a Jön a babára, hangsúlyozom, hogy ott én is közösségre találtam. Elfogadásra, szeretetre. Nem az történt, hogy becsörtetett a családok életébe a pesti riporter, aztán ment is tovább. Ők legalább annyit tudnak rólam, mint én róluk. Rengeteg mindent kapok ezektől az emberektől.

Nyilván sokszor megrendít az, amivel találkozol. Hogyan tudod ettől függetleníteni magad?
Sehogy. Hazaviszem. De néha eljön a pillanat, amikor el kell engednem. Forgattam tavaly egy olyan anyával, aki elképesztő körülmények között élt, kerekesszékes volt, és egyedül nevelte a fiát. A riport után összegyűlt neki annyi pénz, amennyiből hónapokig fizetni tudta az albérletét. És aztán megint nem tudta. De egyszer csak azt kell mondanom, innentől már nem tudok segíteni. A televíziónak ma már nincs ilyen ereje, és közben azt is gondolom, mindez nem is a mi dolgunk. Elvileg ezért van az országban szociális ellátórendszer… Nagyon sok az olyan helyzet, amikor nem tudok segíteni. Nincs hatalmunk, nincs befolyásunk. Tükröt tudunk tartani.

Visszatérve a díjra, azt gondolom, ez a jelölés a harmincéves pályafutásomnak szólt, és nemcsak a Heti Napló közönsége, hanem azok az anyák is rám szavaztak, akik erőt merítettek a filmjeinkből, amelyeket Kéky Kira kolléganőmmel együtt készítettünk. Rengetegen tudtak azonosulni a filmjeink szereplőivel, anyákkal, akik egyedül szülték meg a gyereküket, vagy épp családon belüli erőszak elől menekültek, és új életet kezdtek. Bemutattunk olyanokat is, akik „túl öregen” vagy „túl fiatalon” vállaltak gyereket. Azonosultak a történeteinkkel a lombikos családok és azok a nők is, akik császárral szültek, és azt hallgatták, az nem is igazi szülés. Akik súlyos gyermekágyi depresszióval küzdöttek, és rájöttek, hogy nem feltétlenül az ő készülékükben van a hiba. De bemutattunk olyan családot is, amelyben két anyuka van. A Jön a baba csapatával sok olyan felszabadító történetet tettünk közzé, amely valamiféle visszaigazolást jelentett a nézőknek.

Amikor a nagyobbik gyereked született, még más volt anyának lenni, mint ma?
Teljesen. És én is kilógtam a sorból. Évtizedekig lelkiismeret-furdalással küzdöttem, hogy milyen anya az olyan, aki a kilenc hónapos gyereke mellől visszamegy dolgozni. Milyen anya az olyan, aki elutazik ösztöndíjjal egy hónapra Amerikába, amikor van egy négyéves gyereke. Folyamatosan kaptam ezeket a beszólásokat. Most pedig már nagymama vagyok, egyéves az unokám. És úgy látom, olyan nagyon azért nem sikerült elrontanom. Nem lett baltás gyilkos a gyerekeimből.

Milyen nagymamának tartod magad?
Lelkes drukker vagyok. Ha nem kérdeznek, nem szólalok meg. De hál’ istennek, gyakran kérdeznek, és szerencsére sokat együtt tudok lenni az unokámmal, szükség van rám. Úgy gondolom, a nagymamaság egyik legfontosabb része, hogy el kell fogadni és támogatni kell a lányom anyai kompetenciáit. Az unokám nem a második lányom, hanem az unokám. Elsősorban az anyukájára és az apukájára van szüksége. És persze ránk is, de nem vehetem át tőlük ezt a szerepet, nem vehetem át az irányítást.

Lehet, hogy abszurd kérdés, de kipróbálnád, milyen lenne, ha most születne kisbabád?
Persze. A két gyerekem között tizenhét év a korkülönbség. Szültem huszonkét évesen, és szültem harminckilenc évesen is. Másodszorra már nem engedtem senkit beleszólni. De az elsőnél nagyon meg voltam ijedve.­ Azt sem tudtam, hogyan kell a gyereket megfogni. Egyébként a Jön a baba sorozatnak is köszönhetem, hogy sokkal magabiztosabb anyja lettem a fiamnak. Ami nem azt jelenti, hogy mindent jól csinálok. Mindenki úgy csinálja, ahogy tudja. És ha valami nem sikerül, akkor újratervez. Mert az anyaság folyamatos újratervezés. És az apaság is. És tudod, mi a jó a gyerekben? Hogy igazából nem tudod elrontani, csak akkor, ha nem szereted eléggé. A gyerek egyrészt nagyon megbocsátó, másrészt nagyon rugalmas.

Korábban utaltál rá, hogy a tévének már messze nincs akkora ereje, mint a pályád elején. Hogyan éled meg ezt?
A fiatalok már alig néznek tévét, ezt az egyetemi hallgatóim körében is tapasztalom. De ez nem tragédia, mert valamit mindig fognak nézni. Értelmes tartalmat mindig lehet gyártani, ha nem a tévébe, akkor máshová. A néző azt néz, amit akar. Ha trash realityt (alacsony színvonalúnak tartott, gyakran megrendezett tévéműsor, amatőrök szereplőkkel – a szerk.) akar nézni, akkor hadd tegye. Milyen alapon mondjuk meg neki, hova kapcsoljon? Száz csatornája van. Meg a YouTube meg a TikTok. Meg a sorozatok, a Netflix, a különböző streamingcsatornák. Nem lehet központilag meghatározni, hogy a közönségnek csak értéket szabad befogadnia. Ha az emberek operaközvetítéseket szeretnének nézni főműsoridőben, akkor a kereskedelmi tévék nyilván azt sugároznának. Nekünk kell megtalálnunk azokat a platformokat, amelyeken szólni tudunk a közönséghez.

A YouTube-csatonád, ahova a Jön a baba is „átköltözött”, tulajdonképp válasz ezekre a változásokra?
Egyértelműen. Egyébként a Jön a baba szponzor által finanszírozott műsor. Most épp küszködünk, mert gazdasági válság van, tavaly hónapokra bezártak a kórházak. De ha összegyűlik a pénz egy filmre, akkor megyünk, megcsináljuk. Sokan azt hiszik, hogy nálam itt hevernek a kamerák a nappaliban, és csak felkapok egyet és szaladok, a vágó, az operatőr, a világítás nem kerül pénzbe.

Mikor kikapcsoltam a mikrofont, utaltál rá, hogy már szeretnél nyugdíjba menni. Gondolom, vicceltél. Milyen terveid vannak még?
Ezt sokan kérdezik, de igazából nincsenek terveim. Általában egyszer csak kitalálok valamit, és meg is csinálom. Például tavaly tavasszal forgattunk egy ötvenperces dokumentumfilmet az ATV megbízásából: ukrán menekültbusszal utaztunk Moldovából Németország felé, mert úgy éreztem, hogy bár sokan megteszik, nekem is kötelességem dokumentálni ezeket a történeteket, az asszonyoknak, gyerekeknek ezt a keserves exodusát. De hogy most éppen mit akarok csinálni, arra egyszerű a válasz. Az unokámmal és a fiammal lenni. Én nem tudtam volna dolgozni, kiteljesedni, ha anyám nem segít. Most rajtam a sor. Most én vagyok a nagymama, aki segít. Boldoggá tesz ez a szerep.