A galériákban, múzeumokban véghez vitt figyelemfelkeltő akciók hatalmas médiavisszhangot váltottak ki, ugyanakkor a közvélemény egyre haragosabban kérdezi, hogy Van Gogh mégis mit ártott az éghajlatnak. A szociálpszichológiában ezt a jelenséget úgy hívják, hogy „az aktivista dilemmája”; egyrészt a radikális tettek nagyobb figyelmet irányítanak egy-egy jelenségre, de ezzel egyidejűleg csökkenthetik az ügy támogatottságát.
ÍGY MÚLIK EL A VILÁG DICSŐSÉGE?
Tavasz óta minden hétre jutott múzeumi randalírozás. A műkincseknek nem esett bajuk, mert üveglap védte őket, de a – szintén jelentős értékkel bíró – keret néhányszor megrongálódott. A firenzei Uffizi képtárban Botticelli Tavasz című festményéhez ragasztotta oda magát egy olasz pár, egy harmadik társuk pedig molinót terített ki eléjük „Utolsó generáció. Nem a gázra. Nem a szénre” felirattal. Az aktivisták nyilatkozataikban azt kérdezték, vajon lehet-e még olyan szép tavaszt látni, mint Botticelli idejében. A londoni Nemzeti Galériában paradicsomlevest öntöttek Van Gogh Napraforgók című képére, a potsdami Barberini Múzeumban őrzött, Monet által festett Szénakazlakra pedig krumplipürét.
A hágai Mauritshuis múzeumban egy férfi a fejét ragasztotta Vermeer Leány gyöngy fülbevalóval című festményéhez; Klimt Halál és élet című, a bécsi Leopold Múzeumban kiállított képére pedig fekete, olajszerű folyadékot öntöttek. Az elmúlt fél évben számos hasonló „ragasztós” vagy „locsolós” támadást hajtottak végre a világ minden pontján. Az aktivisták többsége a Just Stop Oil környezetvédelmi csoport tagja, mindannyian a klímaválságra, a túlfogyasztásra, az élelmiszerhiányra és a várható éhezésre igyekeznek felhívni a figyelmet.
Bár a műalkotások nem sérültek meg, az akciók nagy felfordulással jártak. A múzeumokat ki kellett üríteni, a képeket meg kellett vizsgálni és tisztítani, néhány napra kiállításokat zártak be, hogy rendbe tudják hozni a termeket. Az elkövetők országonként más-más büntetést kaptak. A firenzei rendbontókat három évre kitiltották a városból, de egyre gyakrabban szabnak ki komoly pénzbírságot, sőt börtönbüntetést is a szándékos károkozásért. A felháborodást fokozza, hogy a rongálók között megjelentek a minden ok nélkül cselekvők is; az a férfi például, aki Toulouse-Lautrec Berlinben látható Ülő bohóc című képére művért fröcskölt, nem aktivista volt, pusztán a tizenöt perc hírnév reményében okozott bonyodalmat. A másik probléma, hogy az aktivisták átléptek egy lélektani határt. A festmények esetében azok, akik hajlandók voltak a híreket teljes terjedelmükben végigolvasni, megértették, hogy a brutális akciókat a kétségbeesés szülte. A politikusok és a döntéshozók nem tesznek elég komoly lépéseket, sokszor még a saját vállalásaikat sem teljesítik. Ez akár elfogadható magyarázat is lehetne a tartós kárt nem okozó akciókra. Az azonban már a közvélemény toleránsabb tagjainak körében is túlment a határon, amikor Roger Federer búcsúmeccse előtt egy férfi felgyújtotta a karját, hogy így tiltakozzon a magánrepülőgépek ellen.
MIT GONDOL A TÖBBI KÖRNYEZETVÉDŐ?
Az állatvédők éveken keresztül gazdag repertoárt mutattak be a tiltakozás extrém módjainak terén, de Laura Shields, a PETA állatjogi szervezet egyik vezetője szerint már nincs szükség arra, hogy divatcégek irodáit rohamozzák meg, vagy bemutatókon okozzanak botrányt, mert rendszeresen meghívást kapnak az igazgatótanácsok üléseire. Tevékenységük nagy része konferenciahívások szervezéséből és határozott, de tiszteletteljes e-mailek küldéséből áll. Az állatvédők jól választják meg a harcmodorukat. Régen polgárpukkasztó, hangos akciók kellettek ahhoz, hogy a média foglalkozzon az általuk fontosnak tartott kérdésekkel, de tudják, hogy manapság a támogatók nem az utcákat fogják elárasztani, hanem a Twittert, az Instagramot és a TikTokot, ezért a közösségi platformokon terjesztik az igét. Nagyon úgy tűnik, hogy a környezetvédők is ezt az utat szeretnék bejárni, és most a sokkolás fázisánál járnak, módszereik azonban a saját közösségüket is megosztják.
Michael E. Mann a Pennsylvaniai Egyetem klímakutatója, szakterülete a hatékony klímakommunikáció, vagyis azzal foglalkozik, miképp lehetne mindenki számára fontossá tenni bolygónk védelmét. A Time magazinban tavaly novemberben részletesen kifejtette, hogy az aktivisták múzeumi akciói miért árthatnak annak az ügynek, amelynek többek között ő is az életét szentelte. Az egyik legfőbb probléma, hogy csak kevesen olvassák végig az akciókról szóló cikkeket, pedig akkor kiderülne, hogy a festményeknek nem esett bajuk, viszont mindenkiben megmaradnak a szörnyű fotók a meggyalázott műalkotásokról. Több klímakutatóhoz hasonlóan ő is jelezte a fiataloknak, hogy újra kellene gondolniuk a stratégiájukat, amit az érintettek úgy értelmeztek, hogy az „öregek” nem fogták fel, mi az akció lényege, és támadják az ifjabb generációt.
A fiatal klímaaktivisták sem gondolkodnak azonban egyformán. Elijah McKenzie-Jackson, a Fridays for Future mozgalom kampánykoordinátora szerint ilyen civil tiltakozásokra szükség van a változáshoz, ám a legtöbb szervezet nem volt hajlandó állást foglalni, legfeljebb azt hangsúlyozták, hogy a módszerek helyességén való lamentálás helyett azzal kellene foglalkoznunk, hogy mit tehetünk a bolygónkért.
Mann szerint a múzeumi tiltakozások bizarrnak és értelmetlennek tűnnek, és nem nyilvánvaló a klímaválsághoz kapcsolódó üzenetük. Az új tiltakozási trend kapcsán közvélemény-kutatást végeztek, és az eredmények megerősítették azt, amit már korábban is sejtettek; az emberek nem szeretik az ilyesmit, mert kellemetlenül érzik magukat tőle. A válaszadók negyvenhat százaléka úgy nyilatkozott, hogy ezek a módszerek csökkentik az éghajlatváltozás kezelésére irányuló erőfeszítések támogatottságát.
A VANDALIZMUSON TÚL
Bár a festményeket meggyalázó aktivisták komoly médiavisszhangot váltanak ki, még mindig akadnak olyanok, akik más eszközökhöz nyúlnak.
A sarkvidéki felmelegedés szószólója
Az A hivatal (The Office) című sorozat egyik színésze, Rainn Wilson arra kérte követőit, hogy hozzá hasonlóan ők is változtassanak nevet az ArcticRiskName.org oldalon. A honlap minden felhasználónak generál egy olyan beszélőnevet, ami felhívja a figyelmet az egyre riasztóbb északi-sarkvidéki felmelegedésre. A színész a „Rainnfall Heat Wave Extreme Winter Wilson” (Esőzés Hőhullám Extrém Tél Wilson) nevet használta a közösségi médiában, amikor arról beszélt, senki nem figyel arra, hogy a Földön rekordmennyiségű jég olvad el, ezért nevet kell adni a jelenségnek, és hírverést kell csapni körülötte.
Stop a magánrepülőknek
Tavaly novemberben, a COP27 (az ENSZ éghajlatváltozási konferenciája) előestéjén mintegy ötszáz környezetvédő futott, illetve biciklizett körbe-körbe az amszterdami Schiphol repülőtér kifutópályáján. Az aktivisták célja az volt, hogy a magánrepülőgépek ne szállhassanak föl, és hogy minél többekhez eljuttassák üzenetüket: a légi közlekedés a globális szén-dioxid-kibocsátás 3,5%-áért felelős, egy magánrepülőgépen tett utazás pedig tíz hagyományos repülőjárat vagy ötven európai vonatút kibocsátásával egyenértékű.
A szemetelés ellenzői
A huszonhat éves Vivek Gurav kezdte el a ploggingot Indiában, 2014-ben, de azóta az egész világot meghódította a környezetvédő testmozgás. Jelenleg több mint tízezer önkéntes szed szemetet futás közben, így nemcsak az egészségüket védik, de a Földet is. A mozgalom tagjai szerint semmibe nem kerül az edzés során összeszedni néhány eldobott szemetet, és elvinni a kukáig.
Nem kell éjszakai világítás
Párizsban komoly hagyománya van a parkournak, vagyis annak az extrém sportnak, amelynek során épületek falain, tereptárgyakon, tetőkön ugrálnak át. Az On the Spot Parkour nevű csoport sportolói összefogtak, és a francia fővárost hatalmas játszótérnek tekintve új kihívás elé állították magukat: a cél minél több égve „felejtett” lámpát lekapcsolni. Az aktivisták szerint ők segíthetnek érvényt szerezni a párizsi városháza rendeletének, amely szerint az üzleteknek az éjszaka közepén minden fényfeliratot és kirakatvilágítást le kell kapcsolniuk.
