Aliz battenbergi hercegnő, Fülöp herceg édesanyja soha nem adott interjút a The Guardian újságírójának. Pedig az interjú hangsúlyos részként szerepelt A korona című angol sorozatban. Üdítő ellenpontja lett egy, a királyi család hétköznapjait bemutató kudarcos BBC-dokumentumfilmnek. És mert A koronában rengeteg a valós történet, a nézők hajlamosak voltak ezt is megtörténtként kezelni. Az egyik streamingcsatornán látható széria esetében ez csupán apró kifogás, a súlyosabbak zömében olyasmikkel kapcsolatosak, amik a négy fal között történtek – vagy nem történtek. Mindez felveti a művészi szabadság határainak kérdését. Ha valóságos eseményt, személyt ábrázol, milyen mértékben térhet el az alkotó a bizonyítható tényektől? Mit változtathat meg csak azért, hogy fokozza a drámaiságot, élezze a bemutatott konfliktust? Szabad préda-e egy király, királynő, Édith Piaf vagy Picasso?

A művészi szabadság sokat megenged, de nem mindent. És persze ez a „sok” és ez a „minden” évekig tartó pereskedés tárgya lehet. Hosszú ideig a filmstúdiók az életrajzi vagy valós történeten alapuló filmek végére vagy elejére odaírták, hogy a cselekménynek nincs köze a valósághoz, a szereplők a képzelet szülöttei. Ennek oka egy Raszputyinról szóló 1932-es filmnél keresendő. Abban az alkotók felismerhetően ábrázolták Juszupov herceget, akit a cár is vétkesnek talált Raszputyin meggyilkolásában, ezért száműzte. Juszupov amúgy a külföldön kiadott memoárjában is alátámasztotta a filmbéli történetet. Csakhogy a filmben volt egy jelenet, amelyben Raszputyin megerőszakolja a herceg feleségét, és ez már olyan elem volt, amelyet Juszupov nem tűrt. Perre vitte a dolgot, megnyerte, ami nagy érvágás volt a Metro-Goldwyn-Mayer számára. És tanulság a többi filmkészítőnek. 

Mielőtt bemutatták A korona ötödik évadát, két egykori miniszterelnök, John Major és Tony Blair is tőlük szokatlan eréllyel jelezte, hogy a sorozatban szereplő dia­lógusok, melyekben Károly herceg azon morfondírozik, hogyan kerülhetne mihamarabb trónra, a valóságban soha nem hangzottak el. Tiltakozott Judi Dench színésznő és a széria előző két évadában Margit hercegnőt alakító Helena Bonham Carter is. Vajon miért tették? Miért nem mindegy, hogyan ábrázolnak valakit egy játékfilmben? A válasz részben megmagyarázható egy internetes hozzászólással, amit nemrég olvastam: „A koronából tudjuk, milyen borzalmas a királyi családban élni, csupa hazugság, intrika, tönkreteszik egymás életét.” Hát ezért. Mert vannak emberek, akik készpénznek tekintik egy film történéseit, ha az valós szereplőket ábrázol, és lássuk be, nem is olyan könnyű ez a szétválasztás. Mert az eszünkkel tudjuk, hogy nem II. Erzsébet, hanem Claire Foy várja lámpalázasan, hogy belépjen hozzá Winston Churchill, mégis hitelesnek érezzük a helyzetet, hiszen valószínű, hogy egy huszonéves fiatal nőnek nem volt egyszerű partnerként tárgyalnia a már akkor történelmi legenda miniszterelnökkel.

– Az uralkodóházak tagjai és a történelmi személyiségek iránti érdeklődés nem új keletű, a „celebkultusz” előtt ők álltak a figyelem középpontjában – mondja szakértőnk, dr. Váró Kata Anna filmesztéta, egyetemi docens. – Ám VIII. Henrik aligha fog reklamálni, hogy a róla készült filmben látottakhoz képest ez vagy az nem így történt. Egyébként az uralkodók, történelmi személyek magánélete felé fordulás a filmekben egy magyar alkotóhoz, Alexander Kordához, Korda Sándorhoz köthető, aki 1933-ban elkészítette a VIII. Henrik magánélete című drámát. Már a cím jelezte, hogy nem Henrik történelmi cselekedetei, csatái állnak a középpontban. A film sikere utat nyitott olyan valós történelmi szereplőket felsorakoztató alkotások előtt, melyek sokkal több fiktív elemet, ha úgy tetszik, hálószobatitkot tartalmaznak. Ezek népszerűsége mindmáig töretlen, erre példa A korona is. Ez azonban rázósabb terep, mert még élnek a szereplők, és fel tudnak szólalni a látottak ellen. Egyébként ezt a sort A királynő című életrajzi dráma nyitotta meg, azt szintén A korona alkotói jegyezték, és Helen Mirren Oscar-díjat kapott II. Erzsébet megformálásáért. A királynő pengeélen táncoló bravúrja, ahogy a Lady Diana halálát követő napokat feldolgozza, adta az ötletet a sorozathoz, amely jóval összetettebb és sok szempontból problematikusabb.

Milyen volt Oscar Schindler?

A valós szereplők általában elég vegyesen reagálnak arra, hogyan ábrázolják őket vagy családtagjukat. Oscar Schindler özvegyének például egy idő után elege lett abból, hogy férjét szentté avatják, hiszen sokat szenvedett a férfi hűtlensége és pénzsóvársága miatt. De azon, hogy Schindler több mint ezer embert mentett meg, ez nem változtat, ráadásul a filmben sem földre szállt angyalnak mutatták be. Éppen az árnyaltság, a jellemfejlődés ábrázolása miatt a film akkor is hitelesnek tekinthető, ha nem képezi le a valóságot. A 127 óra – saját, sziklába szorult karját levágó – főhőse, Aron Ralston is alapvetően elégedett volt a róla készült filmmel, és az igazi Erin Brockovich is csaknem százszázalékosnak ítélte a film hitelességét. Az egyik jelenetben a pimasz Erin fejből sorolja mindenki betegségét és telefonszámát, ám az igazi Erin azért tanulta meg ezeket, mert diszlexiás, és nehezére esik hangosan olvasni.