Amint a legújabb lemezedet hallgattam, furcsa érzések kavarogtak bennem. Már a cím is meglepő volt tőled, aki olyan zárkózott vagy, olyan méltóságteljes, nehezen megnyíló, ehhez képest itt ez a mélyről jövő, lélekből fakadó vallomás, hogy Te szeress legalább.
Gyanítom, hogy félreértetted a címet. Nem az én személyes szeretetvágyamat akarom vele világgá röppenteni. Dehogy! Itt egy általános és alapvető belső szükségletről van szó, melyből, úgy érzem, jelenlegi világunkban óriási a hiány, és ettől mindannyian szenvedünk. Mintha az átkozódás, a gyűlölködés, a karaktergyilkosság kelendőbb áru lenne, mint a szeretet. Már a címmel is szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy emberek, higgyétek el, szeretni jobb, mint egymással háborúzni. Ez a szöveg Bacsó Péter Szerelmes biciklisták című filmjéből nagyon szíven talált, és megfogalmazott valamit a magam akkor formálódó lelki világából.
Visszatekintve milyennek látod a gyerek, a naiv, a világban eligazodni próbáló Koncz Zsuzsát, aki egyik első dalát énekli nagy nyilvánosság előtt – ami rögtön sláger is lett?
Ez a lemez kicsit rákényszerített arra, hogy foglalkozzak a múlttal, ami egyébként az alaptermészetemtől idegen. Olyan alkat vagyok, akit mindig a jelen, a jövő, a következő feladat érdekelt. Így a régi felvételek között tallózva néha úgy éreztem magam, mint egy archeológus a múlt titkai, emlékei között. Visszamenőleg a dalaimon keresztül sorba raktam magamban életem történéseit, és kerestem a miértekre a válaszokat. Ez egyfelől nagyon vidám, másfelől tanulságos időtöltés volt, mert máskor ilyesmivel nem foglalkozom. Az ötlet sem tőlem származik. Amikor a tavalyi Aréna-koncertemre készültem, egy újságíró hívta fel a figyelmemet arra, hogy pont hatvan éve voltak azok a bizonyos legendás hatvanas évek, amire tán érdemes lenne hangsúlyt helyezni. Érdekel-e még valakit is, mi történt akkoriban? – gondoltam, és továbbléptem. Igen ám, de jöttek a barátok is, és biztattak, hogy ütni kéne a vasat, ha már a tűzben van. Majd jött Závodi Gabi (billentyűs, zeneszerző, szövegíró, Koncz Zsuzsa zenekarának tagja – a szerk.), aki felvilágosított, hogy létezik egy olyan szoftver, amivel egy régi felvétel darabokra szedhető, és újragondolt hangszereléssel új formában hozható létre. Na, ez már érdekes volt, a fejünkhöz kaptunk, hogy akkor hajrá, csináljunk egy lemezt, ahol a régi hangomon szólnak a régi dalok, nagyjából az eredeti ritmusban, korszerűsített, új kísérettel. Az ötletből egy remek játék lett, így született a lemez. Nagyon hálás vagyok a barátaimnak, Kocsis Lajosnak és Zöldi Gergőnek, akik ezt „kiverték belőlem”, és végig biztattak, segítettek, Závodi Gabinak, aki hangszerelte, és a zenekarnak, akikkel a koncerteken is együtt zenélünk.
Milyen érzés volt szembesülni az elmúlt hatvanévnyi múltaddal, az életeddel, azzal, amit eddig csináltál?
Egyrészt teljesen abszurd, hogy így múlik az idő, mondhatnám, rohan, de az igazán izgalmas kérdés az volt, hogy a dalok mennyire állják az idő vasfogát, mennyire maradtak érvényesek, aktuálisak. Hogy a választásaim mennyiben vállalhatók ma is. Egyébként a dalok részben követték az életkorunkat. A Gézengúznál még majdnem gyerekek voltunk, aztán nőttünk, jött a szerelem, és közben lassan kinyílt a szemünk a minket körülvevő nagyvilágra is. Érdekes volt látni, hogy ez a világ tagadhatatlanul minimum kétarcú, és hogy ez nem változik. Ez az arc most épp a lehető legcsúnyább felét mutatja nekünk, még ahhoz képest is, ahogy Bódi László Cipő a Csodálatos világ című duettünkben huszonöt évvel ezelőtt megírta. Az ember okozta emberi nyomorúság már létezett, az ember okozta klímaváltozásról még kevesen tudtak, és inkább csak elméletben, ma már itt van velünk a testvért öldöklő agresszív háborúval együtt, melyek mögött felsejlenek a procc felhőkarcolók, a fény, a csillogás, a magánjachtok, a több tíz milliós karórák, a magamutogató üres gazdagság. A Csodálatos világ új felvételéből készült videóklip képei naprakészen meg is mutatják mindezt, az interneten bárki meggyőződhet róla. A végső tanulság az, hogy a világ kis eltéréssel olyan, amilyen a régi dalaimban is volt: néha szebbnek tűnik, mint amilyen valójában, máskor vadabb, romlottabb és kártékonyabb, mint lehetne.
Te biztosan meg tudod állapítani, hogy ösztönösen vagy tudatosan működtél, működsz. Sokszor csapjuk be magunkat, nem mindig úgy látunk egy-egy történést néhány évvel később, mint ahogyan átéltük.
Úgy gondolom, egyrészt ösztönösen válogattam annak idején, másrészt pedig nagyon is meggondoltan, mert mindezt ma is határozottan vállalom. Hogy mi a tartalmuk, mi az üzenetük, miről adnak hírt ezek a dalok? A mindenkori önmagunkról, a világról, amelyben élünk, ahol van szépség és rémség, és mindeközben a gondolatainkról és a véleményünkről is. Érzékenyen, érdeklődéssel követtem mindig is a sorsokat, a történeteket, a világ folyását, talán ezért is mentem a jogi egyetemre. Érdekelt, hogyan szabályozza a világ a maga együttéléseit. A jog arra kell leginkább, hogy bizonyos korlátokat vagy sorompókat szabjon a szertelen emberi természet köré. És ez az igény az igazságos szabályozottságra bennem is létezik.
Nem is irigyled azokat, akik mernek mindent ösztönösen csinálni?
Az irigység nagyon érdekes dolog. Sok mindent nem tudok magamról, de speciel az biztos, hogy irigy soha nem voltam senkire és semmire.
Az ösztönösség ugyanúgy, mint minden más tulajdonság, lehet jó, de lehet rossz is. Ne feledjünk gondolkozni, ettől vagyunk emberek, de halljuk meg az ösztönök szavát is, és úgy válasszunk, ahogy helyesnek gondoljuk. Sokfélék vagyunk, akadnak köztünk például olyanok, akik életük huszonnégy óráját a nyilvánosság előtt töltik, én viszont nem ilyen vagyok. A dalaim a közönségeméi, az életem meg az enyém. Fontosak nekem a társas kapcsolatok, a barátaim, a beszélgetések. Attól, hogy nem közvetítem a magánéletemet a közösségi médiában, nem szelfizek a párommal, családommal, nem vagyok feltétlenül zárkózott, de ha igen, az is csak rám tartozik.
Hol a választóvonal egy zárkózott és egy nem zárkózott személy között? Mi az, ami ide- vagy oda- billent bennünket?
Ez a kettősség mindnyájunkban ott van, bennem is. Egyfelől szemérmes, kicsit szégyenlős voltam, eleinte különösen, másfelől meg azért csak kiálltam a színpadra, ott kitártam, kitárom a hangomat, a dalokon át az érzéseimet, véleményemet. Persze ez nem olyan látványos, mint egy bulvárlap pikáns képekkel, de mindig szabtam egy határt, és valószínű, hogy ezt ösztönösen csináltam. Az életben ráfáztam párszor arra, ha nem hallgattam az első megérzésemre, azóta is tanulom, hogyan kellene ezt jobban csinálni. Kicsit lassú a tempóm, ha a megérzéseimre, hovatartozásaimra gondolok…
Van még hovatartozásunk, Zsuzsa?
Hogyne. Például a saját arcunkhoz ragaszkodunk, nem? Az ember sokféle dologból tevődik össze, és én mindig és mindenkor ahhoz próbáltam ragaszkodni, amit helyesnek hittem, és azt mondtam, amit helyesnek gondoltam. Mindez individualistán hangzik, de ha már eddig így volt, most miért is változtatnék rajta?
Ebből nem nehéz kilépni, barátságokat kötni például?
Akinek szerteágazó az érdeklődési köre, azt sokféle emberrel hozza össze a sors. Hogy a szakmai másik felemmel, Bródy Jánossal a találkozás véletlen vagy sorsszerű volt-e, ki tudja, de nem is ez az érdekes, hanem az, hogy ez a kapcsolat él mind a mai napig. Ez azért is lehetséges, mert megláttuk egymásban azt a partnert, akivel közösen létrehozhatunk valami olyasmit, ami sokaknak fontossá válhat. Persze előfordul az is, hogy megismersz valakit, akiről eleinte úgy hiszed, hogy igen, ő az, aztán kiderül, hogy isten mentsen tőle! Berend T. Ivánnak van egy önéletrajzi könyve, és abban azt írja, hogy az életben meg kell tanulni a „csomagjainkat” időről időre lerakni, csak így lesz hely a jelennek és a jövőnek – és ez vonatkozhat emberi kapcsolatokra is. Van kötelék, amely egy ideig progresszív, érdekes, vonzó, de van, amikor egyszer csak kiürül, és ettől kezdve teherként cipeled magaddal. Mindennek megvan a maga ideje. Ha felkészülsz arra, hogy az élet tele van meglepetésekkel, akkor nem okvetlenül rendítenek meg az ilyen változások.
Pedig te kifejezetten érzékeny vagy…
Már nem annyira. Ne feledd, hogy „Rég elmúltam 60 éves”…