Az egykori dolce vita, a második világháború utáni „édes élet” meghatározó figurája. Az „isteni Lollo” aztán kiinteget a díszletbe, majd két férfi szambázik be mellé, és próbálja felvenni a ritmust: Vitray Tamás és Antal Imre. 1972 szilveszterén vagyunk, és egy egész ország irigyli a két tévés személyiséget – akik, utólagos elmondásuk alapján, meglehetősen zavarban voltak, merthogy a Marton Frigyes által rendezett szilveszteri show forgatókönyvében ez az aprócska nüansz nem szerepelt. Igazi nemzedéki élmény lehetett ez a tévészereplés. Ezt néztem vissza most a YouTube-on.

Január 16-án érte a világot a kalandos életű ikon halálhíre. Kilencvenöt esztendős volt már, hosszú és teljes életet élt hatalmas sikerekkel, éles váltásokkal, furcsa magánéleti vargabetűkkel. De ikon volt. Hogy az mit jelent? Például azt, hogy mindenki ismerte a nevét. Mindenki ismerte az arcát. Mindenki látott ­legalább egy filmet tőle – mondjuk, A párizsi Notre-Dame-ot. Hogy az nem is lehetett vita tárgya, hogy egy pillantásával az összes férfi fejét elcsavarta a moziban. Hogy a teljesítményét nemcsak ismerték, hanem elismerték. Hogy nyomot hagyott a századon. Amikor pedig meghalt, meglehetősen nagy űr maradt utána.

Valahogy az az érzésem, hogy ma, amikor egyre többfelé oszlik a figyelmünk, és mind a kultúra, mind az életünk egyre több csatornán/platformon/porondon zajlik, mintha egyre több ikon távozna. És mintha ebben a széttöredezett kaleidoszkópvilágban egyre kevesebb ikon születne. Akit én szeretek, azt más nem szereti, de még csak nem is ismeri – és persze fordítva is igaz ez. Az ikongyár pedig szép lassan alacsonyabb fokozatba kapcsol. Ha egyszer megáll, már csak ezek a hiányok emlékeztetnek majd minket arra, hogy voltak olyan arcok és nevek, akiket nem kellett senkinek bemutatni. Arra, hogy táncolt az isteni Lollo Vitray Tamással. Vagy éppen: hogy csavarta el mindannyiunk (de legalábbis apáink) fejét.