Ágit megcsalta a férje. A fia­tal nő ezt megosztotta az édesanyjával, aki gazembernek nevezte vejét, és azt mondta, azonnal el kell válni, mert ez csak rosszabb lesz. Ági úgy érzi, anyja támogatás helyett csak ítélkezik. Barna szájbarágós jegyzetet készített a fiának, aki állásinterjúra ment, hogy biztosan odataláljon. A fiú úgy érzi, apja életképtelennek tartja. Emese arról panaszkodott barátnőinek, hogy nem tud megszabadulni a terhesség okozta pluszkilóktól. Kata azonnal elmeséli, hogy neki is ugyanez volt a problémája, de az időszakos böjt segítségével sikerült lefogynia, és azt is hozzáteszi, ez a fogyás egyetlen üdvözítő útja. 

Bizonyára sokunkkal előfordult már, hogy inkább nem osztottuk meg valamilyen gondunkat, problémánkat másokkal, mert szinte előre hallottuk a sok kéretlen „jótanácsot”, vagy rosszabb esetben kioktatást. Vannak tulajdonságok, amelyekkel a köztudat előszeretettel illeti a magyar embereket, például hogy pesszimisták, vagy nehezen tudnak örülni mások sikereinek. Ebben a felsorolásban előkelő helyen szerepel az a szokás is, hogy nagyon gyakran azonnali, kéretlen és sokszor kategorikus tanáccsal szolgálunk, ha valaki említést tesz egy problémáról vagy csak egy őt éppen foglalkoztató kérdésről. Mintha a kollektív tudatalattinkban lenne az a téveszme, hogy ha valakinek gondja van, azt nekünk azonnal meg kell oldanunk, ahelyett, hogy egyszerűen meghallgatnánk őt. 

Honnan a késztetés?

A kéretlen tanács, főleg, ha valaki folyamatosan osztogatja, romboló hatással van beszélgetéseinkre, és ezáltal emberi kapcsolatainkra is, sok rossz érzés társul hozzá, számos negatív hozadéka van. Azt sugallhatja például, hogy a tanácsadó felsőbbrendű, mert olyan tudás van a birtokában, amellyel a probléma felvázolója nem rendelkezik. Az is jellemző rá, hogy sokszor inkább kritika, mint segítség, tehát valójában kioktatás, nem segítségnyújtás. És nem mellékes, hogy a kéretlen tanácsok összezavarhatják azt, aki kapja, és gátolhatják abban, hogy kidolgozza a saját megoldási stratégiáját. Végül, de nem utolsósorban a tanácsadó számára is frusztráló lehet, hogy nem fogadják meg a tanácsát, sőt, esetleg megsértődnek rajta, vagy visszatámadnak. 

De akkor mégis miért fordul elő olyan sokszor, hogy képtelenek vagyunk magunkban tartani meg­oldási javaslatainkat? Leggyakrabban azért, mert segíteni szeretnénk, vagy legalábbis ezt a látszatot akarjuk kelteni. De az is lehet, hogy mindenáron ki akarjuk fejezni, hogy az a helyes, amit mi gondolunk. Az sem kizárt, hogy úgy érezzük, nekünk vannak válaszaink, és több a tudásunk másoknál. Az is gyakori, hogy valamilyen elvért, módszerért vagy termékért annyira lelkesedünk, hogy úgy érezzük, ezt mindenkivel meg kell osztanunk. És van, hogy a tanácsadással saját szorongásunkat szeretnénk enyhíteni. Hiszen amikor nagyon aggódunk valakiért, akit szeretünk, sokszor tehetetlennek érezzük magunkat. Ebben a tehetetlenségben pedig az egyetlen eszközünk az marad, hogy elkezdünk tanácsot adni, és az illúzió, hogy segítettünk, egy kis nyugalmat hoz nekünk. 

Ideje tehát belátnunk, hogy érdemes leszoknunk a kéretlen tanácsok adásáról, mert ezáltal mélyebbé tehetjük beszélgetéseinket és emberi kapcsolatainkat. Hogy hogyan, arról Wertán Sára kommunikációs trénert, a Beszélgess jól alapítóját kérdeztük.

Okosságok helyett idő és figyelem

– A legfontosabb, hogy meg kell értenünk, mi a baj azzal, ha tanácsot osztogatunk, főleg, ha kéretlenül tesszük – mondja Sára. – Először is, a legtöbbször idő előtt adjuk ezeket, azelőtt, hogy igazán feltérképeznénk és megértenénk, mi a helyzet. Ilyenkor még arról sincs elég információnk, hogy a másik vajon hogyan próbálta már megoldani a problémáját. Pedig ha egy beszélgetésben több időt fordítanánk a megértésre, és ez alapján – engedélyt kérve – osztanánk meg, ha van ötletünk, az valójában sokkal logikusabb lépés lenne.