Szubjektív summám szerint az „akaratos” volt a győztes, mintha ez szakadt volna ki belőlem a legtöbbször, talán mert szeretem sajnáltatni magam, vagy mutatni akartam, milyen elfogulatlan szülő vagyok, és ép elméjű; pedig egyik sem igaz. 

És az „akaratos” jelző ráadásul túl általános; milyen legyen egy hároméves lány, aki most hurcolja a saját ébredő egóját, most szembesül vele, hogy hisztivel, jó szóval, furfanggal sok mindent el lehet érni? De Hanna legalább ennyire tépelődő is, gyakran töpreng a világ dolgain (miért kapni este kakaós csigát a pékségben, ha ebéd után senki nem ehet csokit?!), a cselekedetein, a család ügyein, hogy ki mivel foglalkozik, és miért. Folyton mereng a saját sorsán, mi lesz vele nélkülünk, ha mi elköltözünk a felhők fölé, ki vigyáz rá délután, meg tud-e tanulni magától balettozni, elég-e, ha spiccben körbe-körbe futkos az asztal körül, vagy a balettosok biztosan órára is járnak.