Egy hétig ott is maradtam. A kertben tyúkok kapirgálnak, a szomszédban tehenek bőgnek… Mielőtt beleképzelnénk magunkat a falusi idillbe, meg kell jegyeznem, hogy ez a tehénbőgés itt is inkább ritka, mint nem. De a reggeli harangszó után percre pontosan felhangzik az az elnyújtott múúúú, ami elég ahhoz, hogy jókedvem legyen.
A Duna alig tízpercnyi gyalogútra van a háztól, a falu a jobb partján terül el, s ez örök és megnyugtató tájékozódási pont az életemben. Jóval délebbre, valamikor a múlt században én is a jobb parton születtem. Meg is járom a gyalogutat napjában többször. Aztán egyik utam során olyat látok, ami felizzított valamit a valaha volt időkből. De úgy…!
Nem, ne gondoljanak valami nagy dologra. A Duna-parton egy ember ült egy jókora uszadékfán. Aznap nem volt az a régi januári hideg, de meleg sem, ködöt szétverő szél fújt, s ilyenkor a plusz hat fok inkább csak három-négy. Az ember a gumicsizmáját húzta le éppen. Nem turista volt. Az ártérről egy kis kézikocsira a szanaszét heverő korhadó fákat szedte össze. De én nem a fákat néztem, hanem a csizmáját, azazhogy ami abból kibújt. A lábát. A lábán meg a kapcát. Ahogy hajtogatta szép komótosan. Éppen úgy, ahogy az apám. Pontosan úgy.
