Úgyhogy, mint minden gyakorló szülő, kiműveltem magam rajzfilmekből az elmúlt évtizedben. Amit megtanultam, az, hogy nincs fiús és lányos mese, ezt csak mi, felnőttek gondoljuk. A Jégvarázsnak népes kisfiú-rajongótábora van, imádják a két lánytestvérről szóló sztorit. A Pizsihősök, amelyben alapvetően pizsamás srácok rohangálnak, a lányom egyik kedvence volt, bármit megadott volna egy piros jelmezért. 

A másik nagy tanulság, hogy abszolút nem az a lényeg számukra, amit a mesekészítő olykor erőltetetten akar megtanítani – ez az üzenet sokszor teljesen világos már nekik (tiszteld az idősebbeket, nem baj, hogy különbözöl, a család a legfontosabb, és hasonló alaptételek) –, hanem valami egészen más marad meg bennük a történetből. 

Ebben megerősített, amikor egy délutáni vetítés után megkérdeztem a kisiskolás csapatot, akik pukkadásig ették magukat pattogatott kukoricával, és lenyűgözve nézték végig a színpompás mexikói mesét – melynek a mondanivalója az volt (szerintünk, felnőttek szerint), hogy amíg nem felejtenek el valakit a rokonai, addig tulajdonképpen nem is halt meg, hiszen az emléke velünk van örökre –, hogy mit szűrtek le a filmből. Egyöntetűen azt válaszolták, azt, hogy milyen jó, ha valakinek kutyája van… Mert szerepelt benne egy cuki kutya. Én hüppögtem a zsepimbe a film közben, ők azt suttogták, vajon milyen fajtájú az eb. Szóval, elemezhetjük a meséket, de ők úgyis egy csodálatos, ártatlan és lényegre törő nézőpontból szemlélik a világot. Milyen jó lenne, ha néha mi is azt látnánk, amit ők!