Míg a szemüveg a levegőben van, előveszem a tokjából az olvasószemüvegemet, és felpattintom az orrnyergemre. Mindeközben a „rendes” szemüveg a tokjába hull, a tokot becsattintom, és máris böngészhetem a telefonomon az aznapi híreket… Na persze mindez csak az álmaimban történik így. Igazából már akkor örülök, ha az olvasószemüveget elhoztam magammal, és nem hagytam a lakás valamelyik véletlenszerű pontján. Mondjuk, a vécé előtti fürdőszobaszőnyegen, merthogy… na mindegy, nem is folytatom. Vannak persze olyan pillanatok a nap folyamán, amikor az olvasószemüveg kifejezetten hátrány. Például, amikor reggel iskolába viszem a kislányomat. Ez főleg olyankor fordul elő, amikor ráadásul még esik is (nem tudom, megfigyelték-e: idén folyamatosan), úgyhogy eleve az esőfüggönyön át kellene figyelnem az utat és a forgalmat a negyed nyolc körüli félhomályban. Általában alvajárva kelek fel az ágyból, és mint egy reumás robot, pakolom magamra a gönceimet, miközben a nejem egy tölcséren keresztül kávét tölt a számba. Nem kell elcsodálkozni tehát rajta, hogy az olvasószemüvegben indulunk útnak. Ennek az az előnye, hogy élesnek és nagynak látom a műszerfal összes kijelzőjét, valamint személyesen köthetek barátságot az összes porszemmel. A hátránya viszont, hogy ennél messzebbre nem látok el, tehát tulajdonképpen vakon, megszokás alapján haladunk. Ilyenkor felhangosítom a zenét az autóban, hátha ettől kiélesednek az érzékeim, és a gyerek sem hallja, amikor felüvöltök, hogy „Azanyád!”, amikor a semmiből egyszer csak előttem terem egy csuklós busz vagy egy nyerges vontató.