Középhosszú lére eresztve, a krumplikat villával kicsit megtörve szerettem enni, ha volt, akkor friss kenyérrel, ha nem, akkor pirítottal, és ha került tejföl, akkor azt is kértem bele, ha nem, akkor nem hiányzott, úgyis a krumpli kicsit torokkaparósan keményítős, sós-paprikás laktatóssága volt a lényeg, és az, hogy gyorsan túl lehetett lenni az ebéden, mehettem olvasni vagy játszani.
Válogatós gyermek voltam amúgy, sokféle etetős ravaszságot megpróbáltak bevetni a felnőttek, hogy rávegyenek: kóstoljam meg, vagy egyek még egy kanállal. A szürke olajfestékkel lefestett konyhai fal mögött például a félelmetes Pinduripanduri állt lesben, hogy mint egy függönyt, széthúzhassa a falat, kidughassa a fejét, és aztán villámgyorsan elehesse előlem az ebédemet. Ezt én semmiképpen se szerettem volna, mert ami az enyém, az enyém, akkor is, ha nem kérem, szó sem lehet róla, hogy valaki más egye le a tányéromról – ilyesmiket gondoltam, meg hát persze féltem is Pinduripanduritól. De ha paprikás krumpli volt ebédre, akkor nem volt szükség ilyesféle trükkökre: magamtól is nagyokat haraptam a sűrű lébe mártogatott kenyérbe, és úgy kanalaztam hozzá a krumplit, ahogy a számon befért.
Igazából még az is lehet, hogy nem volt finom. Ha visszagondolva felidézem a szétfőtt krumpli picit maró keményítőízét (olcsó krumplicukorban lehetett megtalálni majdnem ugyanezt az aromát: a pillanatot, amikor eltelik az édes ízzel, és hirtelen szomjas lesz az ember), és hagyom lefoszlani róla a mohó nosztalgiát, megvárom, hogy leülepedjen az emlék, akkor be kell látnom, hogy a paprikás krumpli, amit én úgy szerettem, igazából nem volt tökéletes.
Ez a hideg szemű, szigorú belátás persze nem akadályoz meg abban, hogy vissza akarjak térni valahogyan oda, a mellé a régi asztal mellé, és újra érezni akarjam ugyanazt az éhes, mohó örömöt. Így aztán évtizedekig kísérleteztem a paprikás krumpli különböző változataival, szalonnán pirítva, olajon pirítva, sok hagymával, kevés hagymával, hagyma nélkül, de fűszerpasztával, Piros Arannyal, csak paprikával, hozzáadott kápiával, hosszú lével, rövid lével, sütőben, köménnyel vagy anélkül, sokféle fűszerrel, gombával, kolbásszal, kolbász nélkül, vaslábosban, kuktában – persze soha egyik sem lett az igazi, nem is lehetett.
Mostanára azonban lett egy szép, kicsit szokatlan és egyszerűségében is bonyolult receptem. A Bűvös szakácsnál olvastam a lobogva forraló halléfőzésről és arról, hogy egyes híres spanyol szakácsok az újkrumplit is valahogy így készítik, elkezdtem hát kísérletezni ezzel a módszerrel.
Először is a lehető legapróbbra vágok egy közepes fej vöröshagymát, aztán egy kanál libazsírban a lehető legkisebb lángon áttetszővé párolom. Közben megpucolok és nem túl kicsi, mondjuk, kétcentis kockákra vágok egy jó kiló krumplit. Amikor a hagyma már finom üveges, beleteszek egy kiskanál köménymagot, felhúzom a lángot, közben persze vadul kavargatom, nehogy odaégjen, a köményszemek pattogni kezdenek, illatuk kiárad, ilyenkor persze a köménymaglevesre gondolok, és a nagymamámra, de az egy másik történet, most nincs rá idő, most a lábosba kell zúdítani az összes krumplit, rákanalazni egy fél evőkanálnyit az elérhető legfinomabb édes fűszerpaprikából, egyet kavarni rajta, örülni a krumplit bevonó csillogó piros zsírnak, de csak pár másodpercig, különben megégne a paprika, úgyhogy gyorsan rá kell önteni annyi vizet, amennyi éppen hogy ellepi.
Most jön a forralás: a lehető legmagasabbra húzom a lángot, a lé hamarosan forrni és bugyborogni kezd, ez a jó, a paprika majd sima emulziót alkot a vízzel és a krumpliból kioldódó keményítővel az alatt a negyedóra alatt, amíg puhára fő majd a krumpli. Nem, a sót sem felejtettem el, csak most jött el az ideje, amikor már forr és rotyog a krumpli, akkor teszek bele egy csapott kiskanálnyit, nem, nem túl sok, a krumpli majd magába szívja.
Ott állok a lábos mellett, nem nyúlok hozzá, csak percenként kavarok egyet-egyet rajta a fakanállal, figyelem, hogy lassan besűrűsödik a lé. Nyolc perc után már kezdenek kiállni a krumplik a bugyborgó szaftból, ekkor annyi hideg vizet öntök rá, amennyi újra ellepi, és hozzákeverek még egy fél evőkanál paprikát. Itt kell eldönteni, hogy kerül-e majd bele kolbász, vagy nem; gyerekkoromban megesett, hogy csak szalonnabőrt főztünk bele, talán ezt a füstös ízt kerestem addig, ameddig egyszer folyékony füstöt nem fújtam a krumplira, három fújás elég volt, ez kolbász és mindenféle hús nélkül is szépen adta vissza azt az ízt, amire annyira vágytam.
A kolbászt, ha kerül bele, akkor csak a vége előtt egy perccel teszem bele, a lehető legjobb szárazkolbászt, a lehető legvékonyabb szeletekre vágva, az a jó, ha éppen csak átüvegesedik az addigra simává-krémessé sűrűsödött szaftban.
Akkor van kész, ha a krumpli omlósan puha; három szemet ki szoktam venni, azt négy evőkanál szafttal és még egy kevés paprikával pépesre töröm, aztán visszakeverem az egészet a lábosba, ettől még sűrűbb és még finomabb lesz a lé.
Frissen sült kenyérrel a legjobb. Az eszemmel tudom, hogy egyáltalán nem olyan, mint a gyerekkori ételem, de ahogy a számhoz emelem a kanalat, a szívemben mégis ugyanazt az örömet érzem.
