Tévécsatornán, interneten, és újabban az RTL+ streamingszolgáltatón – minden platformon ott van az On the Spot. Miközben belekóstoltak a könyvkiadásba is. Én karácsonyra kaptam meg a U2 együttes frontemberének, Bonónak az önéletrajzát, és az interjúra készülés közben derült ki, hogy ebben is benne van a kezük: András hatalmas U2-rajongó. Nem véletlenül kezdtük ezzel.

András: A The Joshua Tree című lemezzel a U2 azonnal berobbant Amerikában, Bono pedig nagyon megijedt az elképesztő sikertől. Rögtön arra gondolt, ha nem vigyáznak, belemerevednek a saját pózaikba. Innen jött az állandó kísérletezés az új lemezeken.

Nektek a Gázai övezeti dokumentumfilm lehetett olyan, mint nekik a The Joshua Tree: hirtelen érkeztetek, és egyből jöttek a nemzetközi díjak.

Eszter: Ott állni Monte-Carlóban a vörös szőnyegen, a fődíjjal a kezünkben, szerintem inkább egy nagy lökést adott nekünk. Amíg elkészül egy egész dokumentumfilm-sorozat, az ember nem tud folyamatosan lelkes lenni, és néha megkérdőjelezi, mit miért csinál. De sokat voltunk terepen, amikor ez a hangos siker elindult, és ez kordában tartott minket. Nem Magyarországon ért a siker, hanem a dzsungelben meg a sivatagban, ahol senki nem ismert minket, és ahol egyszerűen csak tettük a dolgunkat.

András: Abszurd dolog huszonévesen Prima Primissima vagy Pulitzer-emlékdíjat kapni, hiszen többnyire ezekkel életműveket jutalmaznak. Ezért a sikernél mélyebb motivációt kellett keresnünk a munkánkhoz, és elindultunk egy alapvető önismereti úton is.

Eszter: Gázához pedig csak annyit, hogy abban az évben azért már túl voltunk tizennyolc forgatáson, két tévécsatornát próbáltunk kiszolgálni egyszerre, és azt gondoltuk, hogy a végén, amikor már a lendület sem vitt annyira, menjünk el a Gázai övezetbe: feleakkora terület, mint a Balaton, vannak jó kontaktjaink, és éppen béke van. Odamentünk – és másnap kitört a háború.

András: Eleinte alig hittük el, hogy az a munkánk, hogy beutazhatjuk a világot elképesztő történetek után kutatva, és ezzel a megélhetésünket is biztosítjuk. Ráadásul egyetemistaként! Igaz, a végén már szinte alig jártunk be a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, mert élesben gyakoroltuk a szakmát. De olyan tempóban jöttek a világvégi utak és a megrázó történetek egymás után, hogy az ötödik On the Spot évad végén ez a bizonyos gázai háború a kiégés előtti utolsó pillanatban kólintott fejbe minket. Elementáris, a legmélyebb rétegeinkig hatoló, félelmetes dolog volt.

Eszter: Az ágy mellé – félig alá – feküdtünk, ha aludni akartunk. Megtanultuk a haditudósító kollégáktól, hogy ha a gránát betöri az ablakot, akkor így kell tennünk, hogy a repeszek és a szilánkok ne a testünkbe fúródjanak, hanem az ágy matracába. Sok ilyen apró trükk van, amit be kell vetni, amikor az éjszaka közepén vérvörös szín önti el az ablakot, mert bomba robban a közelben… Az első pár évben, amikor még mindent szivacsként szívtunk magunkba, úgy éreztük, az összes filmünkbe „bele kell dögleni”. De ha valaki így él és dolgozik, hamar kiéghet.

András: Már korábban elhatároztuk, hogy elmegyünk Balira, és kiheverjük ezt a negyven forgatást.

Eszter: Ezen járt az eszed a gázai forgatás alatt?

András: Dehogy! De már amikor aláírtuk a szerződést a két tévével, eldöntöttük, hogy utána muszáj lesz leállni egy kicsit.

Nagyon tudatosnak tűnik, ahogy kockáról kockára építkeztek. De az azért nem volt benne, hogy egy pár is lesztek.

Eszter: 2009-ben, amikor indult a sorozat, még biztosan nem. És az sem, hogy születni fog két gyerekünk. Olyanok lettünk, mint egy cirkuszi karaván – vagy inkább egy sivatagi vándor nép.

András: Reméljük, nem kell negyven évet vándorolnunk a pusztában. De ez az életmód olyat is hozhat, mint most: Eszter éppen a Dunakanyarban dolgozik a Vissza a természethez sorozat utómunkálatain, én pedig Balin készítem elő a következő forgatást. A háttérben azt hallod, amint a fiunk az egyik filmünk főszereplőjével, egy hüllőkutatóval beszélget angolul. Befejeztük már a forgatást, de annyira érdekli a téma, hogy ő még folytatja.