A diákjai megszavazták, hogy Mester Attila, a népszerű „Mesti” érdemli meg az Oscar-díjas tanár címet, kapott egy szobrocskát is. Feltételeztem, hogy Attila önértékelésének jót tett e megtisztelő elismerés, majd ámulva olvastam a MesTerápia című könyvében, hogy csak néhány napig hitte el, megérdemli a tanítványai szeretetét, aztán éppolyan szorongva lépett a tantermekbe, mint korábban. Önbizalom-hiányos sikerember? Rosszul érezte magát a bőrében a diákok jóképű kedvence? Attila megérti a csodálkozásomat, majd mosolyogva figyelmeztet, 2023-ban már egy „újjászületett” férfival beszélgetek, akinek az önértékelését egészségessé tette a leukémia.
Boldog gyerekből szeretetkoldus
– Tizenhárom éves koromig szerettem élni! Boldog gyerek voltam, jó bizonyítványokkal, focisikerekkel. Élveztem az edzéseket, a tanulást, a barátokat, a lányokat – meséli. – Aztán a harminckilenc esztendős apukám váratlanul elköltözött egy hölgyhöz, majd elvált anyutól. Óriási törést okozott bennem, hiszen ő volt a minta, rajongtam érte. Három évig gyászoltam! Közben a lányok kedvencéből zárkózott, feketébe öltözött, szúrós gyerekké váltam. Metallicát üvöltettem éjjel-nappal, feltehetően azért, mert az agresszív ritmus kifejezte a lelkiállapotomat. Iszonyatosan haragudtam édesapámra! Sajnos ő meghalt az első kemoterápiám idején, nem beszéltük ki a történteket. A bátyámmal együtt megszakítottuk vele a kapcsolatunkat, huszonöt évig nem találkoztunk. Nem mondhattam el, milyen érzés anyukám összeroppanásához asszisztálni – egy évig vele aludtam –, és milyen szörnyű haraggal élni! A harag olyan, mintha te vennél be mérget, és várnád, hogy annak ártson, akire haragszol. Nem volt időm megbocsátani sem, pedig ma, újjászületve, már rohannék hozzá… Arról már ne is beszéljek, hogy harminckilenc évesen lettem beteg, és akkoriban a házasságom sem volt boldog. Bedaráltak a hétköznapok. Állandóan rohantunk, egy percünk sem volt egymásra, viták, szemrehányások, fáradtság, majd némaság. Néha átvillant az agyamon, nem ismételheti magát a sors, hiszen a mi életünket nem zavarja egy harmadik. Ez ügyben is a leukémia tett csodát, hiszen a feleségem mindennap jött a kórházba, úgy törődött velem, és annyi erőt adott, mintha szerelmünk fénykorát élnénk, közben tanított és gondoskodott az óvodás meg a kisiskolás gyerekünkről. Ma újra szerelmes vagyok a feleségembe, és már tudom, hogyan lehet ezt megőrizni!
De ne szaladjunk előre, maradjunk a kamasz Attilánál, aki tizenhat éves korára megutálta a fekete szerkós önmagát, és tudatosan próbálta észrevenni a jót. Komoly sikereket aratott a focipályán, gólkirály is volt, közben testnevelő tanár lett, aztán egy kiváló, rákospalotai iskolában kezdett tanítani, ahol egymásba szerelmesedtek a német–testnevelés szakos Ancsival. Esküvő, gyönyörű feleség, két remek gyerek, rajongó tanítványok, mégsem érezte jól magát. Meggyőződése szerint úgy beléivódott kamaszkorában, hogy ő egy senki, akit nem lehet szeretni, hiszen az apja is elhagyta, hogy nem mert hinni a jóban.
– Szeretetkoldus voltam. Ha kedden éreztem, tapintottam a szeretetet, szerda reggelre elillant a hatás, és aggódni kezdtem, meg tudok-e felelni a jövőben, méltó maradok-e a szeretetre. Persze a szorongásaimról nem beszéltem édesanyámnak, bátyámnak, de még a feleségemnek sem. Talán így próbáltam megvédeni magam attól, hogy ismét úgy csalódjak valakiben, mint édesapámban? Szóval betegeskedett a lelkem, amire a testem figyelmeztetett.
Világszínvonal és születésnap
A figyelmeztetés majdnem három évig tartott. Az erős, sportos Attila 2015 novemberében olyan rossz vérképet produkált, hogy azonnal kórházba utalták, és csak 2018 szeptemberében kezdett ismét tanítani. Közben? Valószínűtlen szenvedés, fájdalom, izgalom. Tudta ő, hogy myeloid leukémiában szenved, amikor a csontvelőben és a vérben tumoros fehérvérsejtek alakulnak ki, azt is hallotta sokaktól, hogy tíz betegből általában egy éli túl, de nem készült a halálra. Fenntartás nélkül bízott a nagy tudású, emberséges orvosaiban, s ha a felesége meg a gyerekei fényképére nézett, edzőtáborként fogta fel a kórházi „kínzatások” stációit.
