Ragyogott a nap, kéklett a tenger, vakított az ég – nemrég fejeződött be a pusztító, szörnyűséges háború, még tartott a veszteségek számbavétele, a sebek gyógyítgatása, a vigasz keresése. Az emberek vágytak a szépre, örömtelire, boldogítóra. A makulátlanra. Amit még annak idején megfestett Botticelli, versbe foglalt Petrarca, hangokba öntött Vivaldi. És egyszer csak megjelent előttünk tökéletes realitásában egy vékony itáliai lány Gina Lollobrigida személyében, aki valami megfoghatatlan ragyogással töltötte el mindannyiunk lelkét. Rögtön rá is ragadt az „isteni Lollo” kifejezés, amit hosszú élete során egészen a haláláig, kilencvenöt éves koráig változatlanul viselt. Idősen, kerekesszékbe kényszerülve is az isteni Lollo maradt a világ számára, és alighanem marad az idők végezetéig, amíg hiszünk a szépség, a ragyogás, a tökéletesség mítoszában. Fantasztikus színésznők jöttek utána, Monroe, Taylor, Bardot, Loren, Cardinale, mindbe szerelmesek lehettünk, mindről ábrándozhattunk, mind után sóvároghattunk, a csoda azonban ő maradt.
Statisztaként kezdte
Kis olasz hegyi faluban született 1927 júliusában, egy meglehetősen szegény földműves családban, ott is gyermekeskedett három lánytestvérével, majd festészetet, szobrászatot tanult Rómában. A megélhetését modellkedéssel biztosította, statisztamunkát és kisebb szerepeket is vállalt, így feltűnt a Bajazzók című olasz operafilmben (1948) is. Felülmúlhatatlan teljesítményt nyújtott Tito Gobbi, Filippo Morucci, de a tömegben egy pillanatra felvillant egy igéző szempár, és a gigászok árnyékában mindenki rá figyelt. Az énekesek a mai napig utánozhatatlanok, de ki is lehetett az a pillanatra felbukkanó hölgy? Lollobrigida volt. Az európai film az aranykorát élte, az epizódszerepekhez is világklasszisnak kellett lenni, itt nem kaphatott valaki „csak úgy” főszerepet. De ami másnak jó esetben is egy évtizedbe került, az számára sikerült néhány hónap után. Meglepetésére rábízták a nők bálványa, Gérard Philipe mellett a Királylány a feleségem (1952) főszerepét. A film fantasztikus sikert hozott, Lollo percek alatt világsztár lett. Nem is csupán a szépsége vagy a játéka okán, hanem a mindenkit megérintő, lényében rejlő megfejthetetlen, lenyűgöző varázs miatt. Kicsit naiv, kicsit erotikus, kicsit szenvedélyes, kicsit titokzatos, de minden porcikájában mélyen emberi, őszinte, természetes tünemény volt, aki elvarázsolt nemcsak minden férfit, de a női közönséget is. Elindult egy Európában addig ismeretlen varázskarrier, újabb és újabb diadalokkal.
Házasság, polgári élet
Ezek után futószalagon készültek vele a gigászi filmek – a legnagyobb rendezőkkel, a legáhítottabb partnerekkel. Az éjszaka szépei (1952) René Clair rendezővel és az élete csúcsán levő Gérard Philipe-pel, a Hűtlen asszonyok (1953) című alkotásban Irene Papasszal, Marina Vladyval, aztán a Kenyér, szerelem, fantázia két része következett.
A harmadik részt egy anyagi affér miatt nem vállalta a színésznő, így kénytelenek voltak „beérni” Sophia Lorennel… Micsoda pech! Lollo az Ördögi kör (Afrika kincse) című alkotással vigasztalódott John Houston rendező és Humphrey Bogart partnereként.
Persze felvetődhet a kérdés, hogy miközben a világ legvonzóbb férfijaival dolgozott, vajon milyen vadregényes dolgok történtek köztük. Nos, kiábrándítóan semmi. Még pályája kezdetén, 1949-ben a filmgyár előtt járva megismerkedett Milko Škofič szlovén orvossal, aki az éppen ott felállított menekülttáborban foglalatoskodott, egymásba szerettek, néhány hónap után összeházasodtak, és 1971-es válásukig polgári életet éltek. Egy fiuk született, a férj később felhagyott a gyógyítással, és Lollo titkára, menedzsere lett. A színésznő partnerei panaszkodtak rá, hogy forgatáson kívül mennyire tartózkodó, rideg, visszafogott, Lorennel egyszer csaknem tettlegességig fajult egy vitájuk.
Partnerek a filmvásznon
A Trapéz (1956) a filmtörténet egyik csúcsa maradt. A légtornásztrióban a már kiöregedőfélben lévő Burt Lancaster és az ereje teljében lévő Tony Curtis verseng az artistalány kegyeiért a kupolában, életveszélyes szaltók közepette. Lollóban benne van a kacérság, a félelem, a tragédia alakítója és elszenvedője, a sors kiszolgáltatottja és alakítója. Páratlan intenzitású, csodálatos, démoni játék a két fenevad között. Egy másik örökérvényű alakítás A párizsi Notre-Dame (1956) Esmeraldája Anthony Quinn partnereként. Lollo minden erotika és csáberő nélkül játssza a cigánylányt, azzal az eszköztelenséggel, belülről fakadó kacérsággal, amit a legzseniálisabb alkotók sem tudtak szívszorítóbban megfogalmazni. Egyébként színésznői nagyságának példája a Belmondóval végigpoénkodott Őrült tenger (1963) és fenséges, finom, önironikus humora az 1968-ban készült klasszikus Jó estét, Mrs. Campbell!-ben. Mintegy derűs, rezignált, önironikus búcsú…
Vissza a képzőművészethez
Mint kiderült, az is volt. Így búcsúzott szédületes filmes karrierjétől a nagy Lollo. Még olykor forgatgatott később, de már hiányzott a korábbi, mindent beragyogó varázsa, és ez észrevehető volt a játékán is, tehát visszatért eredeti szakmájához, a képzőművészethez. Festett, szobrászkodott, interjúkat készített – például Fidel Castróval –, és leginkább fotózott. Olaszországról készült albuma immár klasszikusnak számít, és világsiker lett. 1984-ben megismerkedett a nála harmincnégy évvel fiatalabb Javier Rigau y Rafolsszal. Barátságot kötöttek, majd szerelem alakult ki közöttük, sőt 2006-ban ki is tűzték esküvőjük időpontját New Yorkban, de ebből a furcsa kapcsolatból mind a sajtóban, mind a családjukon belül hatalmas botrány lett… Maradt az utolsó évek magánya, a sok küzdelem az egymást követő betegségekkel, 2023. január 16-án Rómában hunyt el. Véget ért egy fejezet, vége az isteni színjátéknak…
