Az akkori olasz nagykövet vidám, reneszánsz ember, fölöttébb szerette a zenés társasági eseményeket. (Meséltem is, írtam is erről a históriáról, de most végre elmondom, úgy, ahogy volt.)

Nem múlt el farsang, hogy a vidám diplomata maskarás bált ne rendezett volna. S egy alkalommal én is kaptam meghívót. Merített papíron, cirkalmas betűkkel. Rohantam vele a Szőlősgazdához. Nagy táncos volt, de otthon élvezte a táncot leginkább. Azt mondta, ott nyugodtan ki tud bontakozni. Próbáltam bevetni minden női furfangot, hogy rávegyem, jöjjön el – de hiába.

– Találsz te ott táncost magadnak – mondta szemtelen mosollyal, amiben azért volt egy kis bűntudat, de sokra nem mentem vele.

– Hé, ez egy igazi bál, ide csak párban lehet menni! – jajongtam. Ekkor a fiam megszánt, tizennyolc körül lehetett, és azt mondta:

– Mama, elviszlek, mit szólsz, leszek a partnered!

A szemtelen húga, a tizenhét éves elénk állt:

– A bál ifjaknak való, amúgy is egyedül én tudok olaszul!

Becsúsztunk persze mindhárman, de azt már láttam, hogy a fiam nem velem fog táncolni. S azt is láttam, jelmezes párok mindenütt, facér férfit itt ugyan kereshetek. Jó zene, elsuhanó párok, összesimuló boldog emberek, a gyerekeim a büfében. Nekidőltem valami oszlopnak, a cigányszoknyám rojtos övét tépkedtem, közel voltam a síráshoz. Mióta vágytam már egy igazi bálba!

És ekkor eszembe jutott a kislánykori varázslás. Bal sarkadon csukott szemmel hármat pördülj balra, fogad között mormold csöndben, mi a szíved vágya.

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak 500 forintért, vagy regisztrálj, és 1 héten keresztül minden előfizetői tartalmat megnézhetsz.
Próbáld ki most kedvezményesen!
Az előfizetés ára az első hónapban csak 500 Ft, ezt követően 1490 Ft havonta. Ha van már előfizetésed, lépj be .