Nem múlt el farsang, hogy a vidám diplomata maskarás bált ne rendezett volna. S egy alkalommal én is kaptam meghívót. Merített papíron, cirkalmas betűkkel. Rohantam vele a Szőlősgazdához. Nagy táncos volt, de otthon élvezte a táncot leginkább. Azt mondta, ott nyugodtan ki tud bontakozni. Próbáltam bevetni minden női furfangot, hogy rávegyem, jöjjön el – de hiába.
– Találsz te ott táncost magadnak – mondta szemtelen mosollyal, amiben azért volt egy kis bűntudat, de sokra nem mentem vele.
– Hé, ez egy igazi bál, ide csak párban lehet menni! – jajongtam. Ekkor a fiam megszánt, tizennyolc körül lehetett, és azt mondta:
– Mama, elviszlek, mit szólsz, leszek a partnered!
A szemtelen húga, a tizenhét éves elénk állt:
– A bál ifjaknak való, amúgy is egyedül én tudok olaszul!
Becsúsztunk persze mindhárman, de azt már láttam, hogy a fiam nem velem fog táncolni. S azt is láttam, jelmezes párok mindenütt, facér férfit itt ugyan kereshetek. Jó zene, elsuhanó párok, összesimuló boldog emberek, a gyerekeim a büfében. Nekidőltem valami oszlopnak, a cigányszoknyám rojtos övét tépkedtem, közel voltam a síráshoz. Mióta vágytam már egy igazi bálba!
És ekkor eszembe jutott a kislánykori varázslás. Bal sarkadon csukott szemmel hármat pördülj balra, fogad között mormold csöndben, mi a szíved vágya.