Ahogy leülünk egymással szemben, máris szabadkozni kezd, hogy az arca időnként lángolni és a homloka gyöngyözni fog. 

– Hőhullámok… – magyarázza. – A gyógyszertől vannak. 

Tíz éve szedi, az általános ajánlás öt év, de az ötödik év végén az orvosa még ötöt javasolt ráhúzni, a biztonság kedvéért. 

– A hőhullámok mellé jár vele hangulatingadozás, csontfájdalom, és sorolhatnám, kinek mi. Én úgy döntöttem, szedem akkor is. Van, aki nem így dönt. Sokakat elvesztettem már közülük… Persze akad, aki él így is vígan, sohasem tudhatjuk pontosan, mi miért történik. Ahogy azt sem tudhatjuk, ki mit érez pontosan, bármekkora legyen is bennünk az empátia – mosolyog. Aztán folytatja. – Amikor közölték velem a diagnózisomat, akkor jöttem rá, mennyire így van ez. Mert amikor az arcodba mondják, hogy rákos vagy, neked ott egyetlen pillanat alatt összedől a világod. Amikor az orvos szomorú arccal közölte a hírt, kirohantam a kórház udvarára, és zokogtam, üvöltöttem.

ZUHANÁSOK

– Az az év, a 2012-es már előtte zuhanni kezdett – meséli. – Tavasszal átestem egy nagy műtéten, összecsavarozták a gerincemet, mert sérvem volt, iszonyú, folyton visszatérő fájdalmaktól, rosszullétektől szenvedtem. Szeptemberben aztán a vállammal műtöttek egy korábbi baleset miatt, akkor ott csavaroztak össze. Amikor ezeket letudtam, és már bizakodóan a jövőbe tekintve jártam rehabilitációra, gyógytornára, jött ez az egész, amihez képest minden, ami előtte történt, semmiségnek tűnt. A lányom tizenhat éves volt akkor, egyedül neveltem. Csak ültem az autóban, és sírtam. Letérdeltem már márciusban, letérdeltem újra szeptemberben, a műtétek miatt mindent neki kellett csinálnia, én egy szelet kenyeret nem tudtam vágni. Mit mondok neki…? A családunkban, a barátaink közül sokan voltak már rákosak, mind meghaltak. Hogy magyarázom el neki, hogy én nem fogok? Nem fogok! 

Visszamegyünk a múltba, keressük, miből is építkezett. 

– Gyerekként azt tanultam, az élet szép, sőt csodálatos – meséli. – A Szabadság-hegyre születtem, mesebeli környezetbe. Filmes apuka, meg csodás anyuka, aki úgy, ahogy mondom, mindent csinált. Egy házban laktunk az idős nagyszülőkkel, úgy nőttem fel, hogy azt láttam, az időseket szeretgetni, pátyolgatni kell. Közben nyáron versenyszerűen vitorláztam, télen síeltem, igazi mennyország volt az egész, ráadásul a sporton keresztül olyan barátságokat is kötöttem, amik a mai napig tartanak. 

Tizennyolc volt, amikor az addigi lebegésből a földre rántották: elváltak a szülei. Édesanyja külföldre költözött, vagy, ahogy Bori mondja, menekült a válással járó fájdalom elől. 

– A világ legjobb, leggondoskodóbb anyukáját vesztettem el… Pár év múlva hazajött és meghalt. Halálba itta magát. Huszonkét éves voltam, a kislányom tizenegy hónapos. Ő tartott életben. 

Gyorsan rohanó, kisgyerekes házasévek következtek. A lánya tízéves volt, amikor elváltak, most huszonhat. Azt mondja, tulajdonképpen azóta próbálja egyedül megoldani az életét. Sorolja ennek a tizenhat évnek a veszteségeit. Az elsőnél csak összeszorul az ember szíve, ahogy hallgatja, a tizediknél már eláll a lélegzete. Hogy miért, hogyan vesz el szinte szünet nélkül az élet vagy az Isten, vagy ki tudja, kicsoda ennyi embert, miért ad ennyi halált. Sorolja a gyerekkori és felnőttkori jóbarátokat, a közeli és távolabbi rokonokat, ismerősöket, akik – többnyire fiatalon – meghaltak mellőle, még gyöngülni sem tudott az első fájdalom, már jött a másik.