Az első, amit leolvasok az asztalon hullámzó térképről: Técső. Odébb Ökörapáti, Huszt, Szolyva. Kárpátaljai települések nevei hullámzanak aprólékosan kihímezve a fehér anyagon. Világoskéken fut a vásznon a Tisza, a Talabor, a Latorca, az országhatárt fekete öltések jelzik. Ukrajnából a háború elől menekült cigány asszonyok hajolnak a fehér vászon fölé, jó ideje dolgoznak már azon, hogy együtt kihímezzék szülőföldjük térképét. Közös a hely, közös a történet, érkezzen bár az egyik család Munkács, a másik Beregszász mellől.
– Amikor kitört a háború, hajnalban megszólaltak a szirénák. Akkor már pár napja lehetett tudni, hogy nem fordul jóra a dolog, mindenki vásárolt, amit csak tudott – meséli Rozi, aki édesanyjával és három gyerekével indult útnak nem sokkal a szirénák megszólalása után, mert elképzelni sem tudták, mi várhat rájuk, ha otthon maradnak. Lőnek? Jönnek az oroszok? A férje akkor már jó ideje átjárt dolgozni Magyarországra, bádogos munkákat vállalt.
– Ott maradt két ház, a kert, minden, amiért az ember iparkodott – mondja Rozi. A határon kapott forró teát és szendvicset is hálával emlegeti, de még inkább hálás mindazoknak, akik lehetővé tették, hogy már ő is önkénteskedhet. Mert amikor megérkezünk a VIII. kerületi, Bókay Jánosról elnevezett szakképző iskolába, azonnal kérdezi, kérünk-e kávét, vizet, de legalább egy kókuszgolyót ugyan, fogadjunk már el. A nagy kilátástalanságból az lett, hogy ha minden jól alakul, ez a háromgyerekes asszony hamarosan segédápolónak tanul, a gyerekei pedig már iskolába járnak Budapesten. És ami a legfontosabb: mostanra itt is van körülöttük egy befogadó, támogató közösség. Ez a közösség a Taléta Inter-kulturális Központ és Inkubátorház, amely a hivatalos elnevezés ellenére leginkább meleg fészekre emlékeztet.
De mi legyen az anyákkal?
– Egy zugligeti idősek otthonából hívtak fel tavaly, hogy érkezett ötven menekült, pedagógiai segítség, elfoglaltság kellene a gyerekeknek – kezdi a történetet Moldován Szilvia, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanára, aki keresztény értelmiségiként érez felelősséget mások iránt. Ő kereste meg Maczné Pletser Ágnes tapasztalati szakértőt, aki a 2015-ös menekültválságban szerzett jártasságával tett hozzá sokat a segítő program kitalálásához. Vagyis a hímzőkör, ahol most vagyunk, a gyerekek mentorálásából, támogatásából nőtte ki magát. Mert gyorsan kiderült, nemcsak a gyerekeknek kell segíteni, hogy felzárkózzanak az iskolában, vagy éppen felkészüljenek rá, de a szülőket sem lehet kihagyni.
A mi témánk ugyan a hímzőkör, de azért sok szó esik a tanodáról is, ahol elképesztő történetekre derült fény a kinti iskolai élményekből.
– Sok gyerekből kellett kigyomlálni a meggyőződést, hogy az iskola az a hely, ahol bántanak. Volt olyan kisfiú, akinek nem tudtunk elmenni a háta mögött, annyira félt, mert otthon állandóan beleverték a fejét a padba. Egy másik gyereket azzal büntetett a tanára, hogy ceruzát dugott fel az orrába. Műteni is kellett a sérülések miatt…
Vagyis nem csak a menekülés traumáival kellett foglalkozni a mentoroknak, tanároknak, jó szándékú civileknek. Míg a gyerekek játszottak, tanultak, az anyákra is jutott figyelem.
– Öt egyetemi tanár tanított nálunk írást-olvasást, köztük az ország egyik legjobb Shakespeare-kutatója – emlékezik Szilvi. – Az egyik menekült asszony, Eszti néni ötvennégy évesen tanulta meg a betűket, és hamarosan pedagógiai asszisztens lett az iskolai előkészítő csoportban.
Jó, jó, gondolták, de kellene még valami. Valamiféle elfoglaltság, lelki megnyugvás, közösségépítő, kibeszélő lehetőség, amiben az asszonyok részt vehetnek.
– Tudni kell, hogy ezek a nők otthon nem ülnek le csak úgy beszélgetni. Ez náluk nem szokás. Járjon az ember keze, álljon a tűzhely vagy a seprű mellett, és akkor már beszélgetnek. Gondolkodtunk, milyen közös munkálkodásba lehetne fogni, amihez vannak eszközök, és nem kerül sokba. Így jött az ötlet: kézimunka! – meséli Ágnes. – Szilviék családi barátja Pittmann Zsófi képzőművész, nyitott, tenni akaró, a közösségek iránt elkötelezett ember, akinek már voltak társadalmi projektjei. Őt kértük meg, hogy segítsen.
Jár a kéz, folyik a szó
