Egy híroldal posztja a közösségi médiában néhány hónapja a következő volt: „A brazil faluban, Noiva do Cordeiróban csak nők élnek, sokan közülük gyönyörűek, magányosak, és kétségbeesetten keresik a leendő szerelmüket és férjüket. Jelöld meg kommentben a barátaidat, akiket érdekelhet!” A fiatal lányokat ábrázoló fotóhoz özönlöttek a lájkok és az önkéntes férjjelöltek. 

A faluról már korábban is jelentek meg hasonlók. Egy magazin például arról írt, hogy a fiúk a tizennyolcadik születésnapjukig maradhatnak a településen, a férjek pedig csak hétvégén tartózkodhatnak Noiva do Cordeiróban. Megszólaltattak egy huszonhárom éves nőt is: „Itt minden férfi, akivel találkozunk, vagy házas, vagy a rokonunk. Régóta nem csókolóztam senkivel. Mindannyian a szerelemről álmodozunk, de szeretünk itt lakni, nem akarjuk elhagyni a falut. Ezért olyan férfiakat keresünk, akik feladnák értünk a korábbi életüket, és alkalmazkodnának a szabályainkhoz.” 

A beszámolót számtalan portál lekoppintotta és továbbköltötte. Egy holland szerkesztőség az anyagot ‒ talán a riói karneválról származó ‒ zöld tangás fenekek fényképével illusztrálta, miközben egy blogger inkább feminista szemszögből közelített a témához: „Mivel nyűgözheted le a lányokat? Tehetős vagy? Szép a házad, duzzad a bankszámlád? Kend a hajadra! Itt a lányok diktálnak! – írja. – Ahhoz, hogy kiérdemeld őket, jobb, ha a képességeidet inkább a főzés, a mosogatás vagy a vécépucolás terén bizonyítod. Ja, hogy ez sérti a férfiegódat? Hát bocs.” 

Csakhogy a szerelemről álmodozó nő, akit a cikkben idéznek, valójában nem is adott interjút. A BBC brazíliai munkatársa meglátogatta a települést, és kiderült: csupán egy sokéves riport torzításáról, majd sima hazugságokról volt szó – a faluban élnek férfiak is –, a nők fényképét pedig egyszerűen lelopták a közösségi médiából. Ugyanakkor a nők dominanciájáról, a szabad nők közösségéről szóló történet valóban igaz.

TILTOTT SZERELEM

1891-ben, a falutól bő száz kilométerre Maria Senhorinha de Lima az apja parancsára férjhez ment. Bár ‒ a kollektív emlékezet szerint ‒ a rövid, három hónapos házasságuk alatt a férjével egyszer sem feküdt le, Maria terhes lett ‒ a szeretőjétől, régi szerelmétől, Francisco Fernandestől. A nő a válás és a szerelem mellett döntött, ami a mélyen katolikus környezetben óriási botránynak számított, a helyi pap pedig a fiatal párt és a leendő utódaikat a negyedik generációig kiközösítette. Fernandes nem tudta eladni a portékáit, mert az emberek féltek a többiek haragjától, ezért nem vásároltak tőle. A szerelmeseknek még azt sem engedték meg, hogy a gyermekeiket megkereszteljék, vagy hogy ott temetkezzenek, ahol a többi hívő. Végül azon a földterületen kezdtek új életet, amelyet Fernandes az apjától örökölt. Ezen a helyen áll ma Noiva do Cordeiro. Az emberek az atya átkát látták abban is, hogy a költözés közben a pár holmija a szekérről Mariá­ra borult, amitől a nőnek a gerince és több bordája eltört. Onnantól görnyedten járt.

Maria kilenc gyermeket szült, ők később, felnőttként a családjukkal a birtokon maradtak. Bár a közösség idővel bővült, még mindig a társadalomtól távol, elszigetelten éltek. „A közvélemény sokáig megvetette őket. Nem bocsátották meg Maria hűtlenségét. Az itt lakó nőket prostituáltaknak tekintették és megalázták, nem adtak nekik munkát. Ha valaki máshova ment férjhez, a gonosz pletykák miatt az új családjuk bizalmatlanságától kellett szenvedniük ‒ írja egy brazil újságíró. ‒ Az asszonyok csak úgy élhették túl a magányt és az elszigeteltséget, ha mindent megosztottak egymással, a földeken pedig keményen dolgoztak, hogy legyen mit enniük.”

SZÁZ ÉV MAGÁNY

Anísio Pereira misszionárius lelkész 1953-ban fordított hátat a baptista egyháznak, és saját gyülekezetet ala­pított Noiva do Cordeiro, azaz „a bárány menyasszonya” néven, ahol ‒ akárcsak a Jelenések könyvében ‒ a bárány Jézusra, a menyasszony szó pedig az egyházra utal. A faluba költözött. Amikor negyvenhat évesen feleségül vette Maria unokáját, Delina még csak tizenhat éves volt. A lány anyja örült annak, hogy a veje komolyan veszi a hitét, az apja viszont aggódott a túl nagy korkülönbség miatt. Igaza lett. Ahogy az apa megjósolta, a lelkész heves féltékenységi jelenetekkel gyötörte Delinát, irigy volt a lány testvéreire is. Később a gyerekeiket, majd az egész közösséget is egyre szigorúbb kontroll alatt tartotta. Nem riadt vissza a fizikai büntetésektől sem. Arra hivatkozott, hogy csak Isten tervét követi, és óvja az egyházat.

„Szinte minden bűnnek számított. A tévézés, a zenehallgatás és a tánc tilos volt, ahogy az alkoholfogyasztás, a fogamzásgátlás vagy akár a hajvágás is. Nem sminkelhettek, nem hordhattak szoknyát és rövid ujjú felsőt. A végtelen hosszú imáktól és a rendszeres böjtöktől az emberek, akik a szántóföldön keményen dolgoztak, legyengültek – írta egy teológus, aki Perei­ra szektájának külön tanulmányt szentelt. – Szom­batonként összegyűltek a templomban, és mindenki
beszámolt arról, hogyan haladt a heti imaadagjával. Aki háromnál többször hagyta ki az imát, annak fizetnie kellett.” A hívek nem kommunikálhattak az egyházon kívül senkivel, még Delina is több csecsemőt veszített el anélkül, hogy eljutott volna orvoshoz. 

TÁNC ÉS FORRADALOM