Az Igazából szerelem egyik jelenetében, amikor valaki arról érdeklődik, hol a kiskamasz fia, Emma Thompson karaktere azt feleli, „a szobájában. Hál’ istennek.” Majd azt is hozzáteszi, reméli, épp nem heroint szúr a szemgolyójába. Hogy a gyerekek, és elsősorban a kamaszok mit művelnek akkor, amikor szüleik nem látják őket, nemcsak nagy talány, de rengeteg aggodalomra is okot adhat. Vannak szülők, akik erre az aggodalomra hivatkozva folyamatosan megsértik gyerekük privát szféráját, és a másik végleten nyilván ott vannak azok a szülők is, akik, bízva utódjuk józan ítélőképességében, egyáltalán nem firtatják, mi zajlik a zárt ajtók mögött vagy a még annál is veszélyesebb helyeken, például az online térben. 

Bejöhetek?

Sok esetben tulajdonképpen azt is megkérdőjelezzük, egyáltalán lehet-e egy gyereknek magánélete. Vannak szülők, akiknek nehéz elfogadniuk, hogy a gyerekük önálló entitás, aki tőlük függetlenül is létezik. És persze léteznek kontrollmániás szülők is, akik életük minden területét teljes mértékben irányítani szeretnék, és ennek általában utódaik is áldozatul esnek. És akadnak olyanok, akik egész egyszerűen úgy vélekednek, a gyerek az gyerek, és ez az ő olvasatukban azt jelenti, hogy a vélemény, az ízlés, a döntési képesség, és még sorolhatnánk, mind olyan dolog, ami csak a felnőtteknek „jár”. Ezen nézetek egy része ma már kezd elavulni, és egyre általánosabb álláspont, hogy a gyerekeknek nemcsak kötelességeik vannak, hanem jogaik is. Joguk van pél­dául ahhoz, hogy legyen az életüknek olyan része is, amelynek nem minden mozzanatát osztják meg szüleikkel.

Egy ismerősöm gyakran látogat nagyon súlyos beteg gyerekeket egy kórházi program keretében. Ő mesélte, hogy a munkájuk egyik legfontosabb része, hogy megkérdezik a kis páciensektől, egyáltalán bejöhetnek-e a szobájukba. A súlyos vagy krónikus betegséggel küzdő gyerekek általában kénytelenek teljes mértékben hozzászokni, hogy semmiféle saját döntést nem hozhatnak magukkal és a testükkel kapcsolatban, így amikor valaki megkérdezi tőlük, bejöhet-e, az szinte ismeretlen élmény számukra, és mindig rendkívül hálásak érte. Ezzel azonban nemcsak a betegeknek kell szembenéz­niük, hanem olyan gyerekek millióinak is, akiknek a szülei elolvassák a naplójukat, belenéznek a telefonjukba, az ­e-mailjeikbe, és kihallgatják a barátaikkal folytatott beszélgetéseiket. 

Minden(ki)nek van határa