Erzsébetről még a köztudottan éles elmével megáldott II. Vilmos német császár is azt jegyezte fel: „Ausztria császárnéja egyike az évszázad legvilágosabb és legtárgyilagosabb politikai gondolkodású uralkodónőinek.” De Sisi nemcsak okos volt, hanem korának legszebb asszonya, legkiválóbb női falkavadászlovasa, és – ezt kevesen tudják – jó tollú költője is! Halálának százhuszonötödik évfordulója alkalmából készült az életéről egy új tévésorozat, valamint Marie Kreutzer osztrák rendező figyelmét is felkeltette a császárné izgalmas egyénisége, és forgatott róla egy művészfilmet Fűző címmel. A történelmi hitelességet hiába kérnénk rajta számon, ám kétségkívül együtt rezeg a depresszióra hajlamos, különc, ugyanakkor ambiciózus Erzsébet lelkével.
Okok a mélyben
Szerencsétlen módon Sisi éppen azt a szerepet nem érezte magáénak, amelyre kiválasztották: a császárnéét. Eredetileg nem is rá esett a választás, hanem a nővérére, Ilonára. Az ifjú osztrák császár, Ferenc József édesanyja, Zsófia úgy ítélte meg, hogy húga, a bajor hercegi családból származó Ludovika komoly gondolkodású idősebbik lánya kiválóan be fogja tölteni ezt a posztot. 1853 nyarán találkozóra hívta őket Bad Ischlbe, ahova Ludovika magával vitte kisebbik lányát, Sisit is, mert akkoriban a tizenöt éves csitrivel sok baj volt. Erzsébet félénken jelent meg a bemutatkozó vacsorán, sejtelme sem volt róla, hogy két szőke copfjával, bájos vonásaival azonnal elbűvölte az ifjú császárt. És Zsófia úgy döntött, nem áll fia boldogságának útjába. 1854-ben megtartották az esküvőt. Hiába volt azonban gyémántkorona és diadém, Erzsébetnek ezek mit se számítottak, kizárólag a szerelem érdekelte. Az ifjú császár viszont nem mondhatta le kötelezettségeit, még a mézeshetek is úgy teltek, hogy reggelenként be kellett kocsiznia Laxenburgból a bécsi udvarba. Gyerekkorától kötelességteljesítésre és katonás fegyelemre nevelték, ellentétben Sisivel, aki szabad madárként nőtt fel apja, a szertelen Miksa herceg possenhofeni birtokán. Nem csoda, ha a konzervatív és merev bécsi udvarban hamarosan rab madárnak érezte magát. Erről vallanak Laxenburgban kelt versei: „De mind e szépség mire nékem: / Messzi, idegen földön itt, / Honi napfényt áhít a szívem, / Az Isar-partról álmodik. / Fák sötétjéért suttog ajkam, / Kívánom zöld folyó vizét, / Mely esti ábrándomba halkan / Zúgja búcsúüdvözletét.”
Tény, hogy Sisi éretlen kamasz lány volt még, s bizony műveltsége és viselkedése bőven hagyott kívánnivalót maga után. Az udvar hamar ostobácskának és nem odaillőnek bélyegezte, amit Erzsébet nagyon is érzett, és egyre jobban elidegenedett a környezetétől. „Senki nem vette a fáradságot, hogy legalább a napi politikai eseményekről felvilágosítsa, pedig talán ennyi elég lett volna, hogy az ifjú császárné az udvarhoz tartozónak érezze magát” – véli életrajzírója, Brigitte Hamann. Ehelyett Zsófia főhercegné parancsára merev rendszabályok közé kényszerítették, folyamatosan öltözködéssel és protokolláris kötelezettségekkel zaklatták, ami nyilvánvalóan azt célozta, hogy a fiatal császárnéból alázatos báb váljék. Sisinek hamar elege lett mindebből, és időnként megszökött a leckéztetés elől, titokban kilovagolt a Bécs környéki erdőkbe, vagy különböző bálokon vett részt hajnalig. Sem az uralkodó, sem nagy hatalmú mamája nem vette észre, hogy „nevelésük” csődöt mondott. Ahelyett, hogy Sisi a kezük alá idomult volna, az oktalan szigorúság és a rosszindulatú udvari pletykák életre szóló dacot váltottak ki belőle. Holott Sisit nemes lelke nagyon is alkalmassá tette volna arra, hogy idővel betöltse „a haza anyja” szerepét.
A provokatőr
De kudarcot vallott Sisi is. Sértett önérzetét semmi nem tudta kiengesztelni többé, és felnőtt, többgyermekes asszonyként is abban merült ki részvétele az uralkodásban, hogy folyamatosan provokálta a bécsi udvart. Anyósa halála után (1872) már senki nem mert neki ellentmondani, Ferenc József pedig földhözragadtsága folytán nem érthette meg szabadságvágyó, romantikára hajlamos feleségét. Szerelmesen meghajolt Sisi előtt, és hagyta, hadd éljen a hóbortjainak. De ne szaladjunk ennyire előre! Erzsébet előbb csak terhesnek érezte a császárnéi teendőket, rezignálttá vált, majd mielőtt végleg belebetegedett volna helyzetébe, 1860-ban két teljes évre elutazott Madeira szigetére, majd onnan Korfura. Orvosai támogatták a döntését, mert az állandó fogyókúra – kizárólag tejet és tojást evett, esetleg egy kis narancsot – megviselte a szervezetét. Ödémásodni kezdett, köhögött, és súlyos vérszegénységben szenvedett, állapotát ma nagy valószínűséggel anorexiának diagnosztizálnák. Eddigre volt két gyermeke (az elsőt, Zsófiát kétévesen elvitte egy betegség), harmadik próbálkozásra (1858) sikerült trónörököst szülnie, Rudolfot. Miután gyerekeit az anyósa azonnal elvette tőle, Sisit az anyai kötelességek sem kötötték többé az udvarhoz. Távollétében tisztázta magában, milyen más utakon tudna kiteljesedni, és munkához látott.
A világszép lovas
Az első cél, amit fiatalon maga elé tűzött: ő szeretett volna lenni a világ legszebb asszonya. Legalább a szépsége megkülönböztesse másoktól, ha már azzal a kereszttel született, hogy a címe és rangja alapján ítélik meg. Elképesztő, mi mindenre volt képes annak érdekében, hogy megőrizze a fiatalságát: friss borjúhússzelettel az arcán aludt, és a csípőjére lefekvés előtt nedves ruhát tekert, hogy a forró pára fogyassza az esetleges zsírpárnákat. Naponta két órát tornázott, ma is megtekinthető a bordásfal és a gyűrűk, amelyeken rendszeresen húzódzkodott. A hajára fektette a legnagyobb hangsúlyt: kéthetente mosták bokáig érő hajzuhatagát, majd konyakkal és tojássárgájával balzsamozták. Erzsébetből érett, karcsú szépség vált, a korban kiugró, 172 centiméter magasságával, ötven centiméteres derekával és bájos vonásaival rendkívüli jelenség volt. Az, hogy Magyarországon akkora népszerűségre tett szert, nem csupán a kiegyezés körüli hathatós közbenjárásának köszönhető a császárnál, hanem annak is, hogy a magyar arisztokratákat, élükön Andrássy Gyula gróffal, egyszerűen lenyűgözte szépségével, eleganciájával és veleszületett kedvességével. A magyar királyné a kiegyezés után koronázási ajándékul meg is kapta a magyar kormánytól a hőn óhajtott gödöllői kastélyt, amelynek erdeiben végre nyugodtan vadászhatott. Sisi hálás volt a magyarok szeretetéért, felolvasónője, Ferenczy Ida segítségével kiválóan megtanulta a nyelvünket, és legkedvesebb gyermekéhez, Valériához kizárólag magyarul beszélt.
Erzsébet harmincévesen, miután negyedik gyermekét, Valériát világra hozta, úgy érezte, egyszer s mindenkorra eleget tett házastársi kötelességeinek, és ezentúl kizárólag a sportra koncentrál. Nem kevesebbet tűzött ki célul, mint hogy ő lesz a világ legjobb női falkavadász lovasa, és ennek érdekében állhatatosan edzeni kezdett. Amikor úgy érezte, felkészült, Angliába utazott, hogy részt vegyen a sportág legnevesebb megmérettetésein. Angol edzője, akivel később méltatlanul hírbe is hozták, végtelenül büszke volt tanítványa teljesítményére. Sisi a nők között rendre elnyerte az első díjat. Még mindig nagyon szép volt, s most még diadalittas is. Már tudta, mit ér, ki ő, és ekként is kezelte az embereket. Szabadidejében folyamatosan képezte magát, tanult görög irodalmat, nyelveket, és közben Anglia és Bécs között ingázott. Olyannyira nem érdekelte már az uralkodó, hogy később, 1886-ban ő maga szerzett számára szeretőt, aki nem volt más, mint az udvari színház ünnepelt színésznője, Schratt Katalin, akibe Ferenc József bele is szeretett.
A „Tündérkirálynő” vallomásai
A birodalom addigra rég Osztrák–Magyar Monarchiává változott, népei alkotmányt kaptak, Ferenc József nem volt már teljhatalmú uralkodó. Sisi számára megnyílhatott volna az út a politika felé, hátráltathatta volna a birodalom hanyatlását, de nem tette. Bölcsesség volt ez? Hisz soha nem hitt a monarchiában, kizárólag a köztársaság államformáját tartotta üdvözítőnek. Vagy kényelemszeretet? Nem tudjuk. Egy biztos: Ausztria császárnéjának ötvenéves korára egyre inkább elborult a kedélye. Időnként súlyos idegrohamok kínozták, és egyebet sem csinált, mint naponta tíz-tizenöt kilométert gyalogolt rohamtempóban, hóban-fagyban. Verseiből kiderül, hogy elsősorban önmaga elől menekült, és egyre gyakrabban kacérkodott a gondolattal, hogy önkezével vet véget reménytelen életének. Mindeközben rejtőzködött az emberek elől, valósággal félt tőlük, és csak legkedvesebb udvarhölgyeit, például Festetics Mária grófnőt tűrte meg maga mellett. Rudolf fia öngyilkossága után kilenc éven át talpig feketében járt, megráncosodott arcát sűrű fátyollal fedte el, és álnéven utazgatott a világban. Sehol nem lelt nyugalmat:
„Sirály vagyok, sehová se való, / Hazámul semmi part se jó, / Hely soha meg nem kötött; / Hullámok közt repülök.”
Összegyűjtött verseit – ekkorra már több százra rúgnak – elküldte öccsének Münchenbe azzal, hogy azokat csak 1951-ben hozhatják nyilvánosságra. Ez volt Erzsébet utolsó ambíciója: Heine utódjává válni az utókor szemében. A versek a halhatatlansághoz ugyan nem elég jók, de arra kiváló lehetőséget nyújtanak, hogy kiderüljön belőlük, ki is volt ez a rejtőzködő, izgalmas asszony, a magyarok hőn szeretett királynéja. Saját bevallása szerint tündérkirálynő, aki nem való e gyűlölt földi világra. 1898 szeptemberében halt meg, fájdalom nélkül, ahogy szeretett volna. Egy olasz anarchista döfte szíven. Egyik utolsó költeménye tükrözi, hogy szinte megváltás volt már neki a vég:
„Titánia e világot ne járja; / Emberek közt nem érti senki sem, / Százezer bámészkodó körülállja, / Suttogják: A bolond nő itt megyen. / Irigy rosszindulat leskel utána, / És kiforgatják, bármit is tegyen; / Térjen hát vissza ama régiókba, / Hol széplélek megannyi társ-lakója.”
A verseket Tandori Dezső fordította