Anna évekig próbálja majd visszaidézni, miért tétovázott. Átkozza a percet, amikor késve takarja az arcát, az alakját, már megy le a nap, bukik le a feldolgozóüzem elosztómalmai mögött, ha jól belegondol, lánynak már nem is illett volna akkor, ott nyáriasan sétálni, és van rongyos kendő elég, óvatosabbnak kell lenni. Másfelől még marta a bőrét a verejték, az egész napos meleget még akkor adta vissza a lángoló teste, még akkor ütött ki rajta a pokol kölcsöne. Miként lehet, hogy a világon minden átmenet nélkül történik, hogy semminek nincsen határa, pereme?! 

Látta pedig, hogy Ignác ott cselleng az Áztató-tó környékén. Már régen hazamehetett volna, de az a nyomorult napszámos arrafelé téblábol. Minden férfi veszélyforrás. A férfiak öntelt barmok, kordában tarthatatlan erők, melyeket nem szabályoz se törvény, se családi hatalom. A parasztlány csak legyen elég okos és óvatos, árnyék és némaság, csak a munkája látsszon, semmi más, mert ripsz-ropsz „beszorítják”. Így kell mondani, ennyi az egész, hogy beszorítják az embert valami sötét helyre, mintha nem fájna, nem lenne megalázó, undorító, beszorítják, és minden máshogy lesz, mint amiről kislányként álmodott, és amire ígérete volt, vagy amiben reménykedett. A „minden máshogynak” a többség örül, a nők azért, mert nekik is másképp lett, a férfiak meg azért, mert a rend működik, ha az erősebbnek, erőszakosabbnak áll a világ, akkor nincs káosz. 

Az elkésett mozdulat súlyos hiba. Bár Ignác messzire, hét-nyolc méterre is lehet, és úgy tesz, mintha a gereblyéket vinné vissza az állványra, látja a nő karját, szinte a válla elejéig, hosszú, vékony nyakát, és mivel Anna szeretné a tilolt kender nagyját kirázni a hajából, látja olvadékony fekete loboncát, azt a sűrű fekete hullámzást, amely szinte eltakarja a lemenő napot.