Az én kedves, vicces anyósom szerint a férjem már kiskorában is szeretett uralkodni, pedig jólelkű kölyök volt. Az öccse harcolt vele, ám a szelíd, készséges húga éveken át menetelt a nappalijukban a fején lábossal, és szófogadóan esett össze, amikor a hős várkapitány (mármint a férjem) lekaszabolta a fakardjával vagy leterítette a sorozatlövő puskájával. Aztán kiskamaszként ő is fellázadt, tehát a férjem csak a kedvenc kutyáját tudta idomítani, és anyósom szerint azért lett útépítő mérnök, mert a kövek nem mondanak ellent. Hálás vagyok anyósomnak, hiszen általa jöttem rá, nem szabad alárendelni magunkat a kole­rikus típusú férfiaknak, amilyen a férjem is, de teret kell adni nekik az irányításra. Pszichológiai ismere­teim szerint ők vezetésre termettek, lobbanékonyak, de szorgalmasak is. 

Ennek szellemében folyamatosan feladatokkal látom el a férjemet, hogy ne nekem dirigáljon vagy az óvodás kisfiunknak, inkább vitézkedjen a kert karbantartásában, a házunk átépítésében, berendezésében, az általam nem szeretett otthoni teen­dőkben. Költözés után megosztottam vele az elképzeléseimet, ő természetesen elmagyarázta, melyik ötletem rossz, majd kivitelezte a terveim­ kilencvenkilenc százalékát. Megvívott a munkásokkal, lealkudta az árakat, elképesztően sokat dolgozott. Tudom, sokan rosszul tűrik a férjemhez hasonló társukat, szerintem azért, mert át akarják nevelni. No, ez képtelenség, mert ilyenkor háborús tűzfészekké válik a kapcsolat! Én hagyom őt kibontakozni, hiszen győzelemként éli meg a bevásárlást, a bútorszerelést, a laptop javítását, az új számítógépes programok beüzemelését, a fák metszését, az autónk vizsgáztatását. Például­ néhány héttel ezelőtt, egy békés szombat reggelen bedöglött a fűtésünk, én szerelőt akartam hívni, ő kitartóan hajtogatta, meg tudja javítani a kazánt. Nem vitatkoztam, inkább elmentem anyuékhoz a kisfiunkkal. És láss csudát, amikor kettő körül hazaértünk, meleg radiátorok fogadtak! Képes volt átböngészni a vaskos használati utasítást, és rátalált a hibára. Önelégült arccal mutatta az eredményt, én agyondicsértem, mire hálásan­ megölelt, mert nincs nálam kedvesebb, szeretni valóbb nő a világon… Hát nem megérte, hogy ráhagytam a javítást? A múlt héten büszkén érkezett haza egy univerzális távirányítóval, mert a meglevő gyárit csak egy készüléktípushoz fejlesztették ki, majd egy teljes estére kivonta magát a családból. Éjfél felé előkerült, és elégedetten kijelentette, sikerült betanítania az új távirányítónkat. Ránéztem a fáradt, de boldog arcára, majd megfulladtam a visszatartott nevetéstől, ő pedig elmagyarázta, először meg kellett találnia a használati utasításban a tanulás megkezdéséhez szükséges gombkombinációt, aztán a két távirányítót egymással szembeállítva megoldotta, hogy az univerzális elsajátítsa a gyári kódjait. Most már egyetlen távirányítóval vezérelhetjük a tévét, a set-top boxot meg a DVD-lejátszót! A gyári eszköz lehetett a többet tudó tanár vagy inkább főnök a „harcosok” között, jegyeztem meg, mire a férjem határozottan közölte, tévedek, mert ő volt a főnök.  

Itt tartott a legújabb győzelme bemutatásában, amikor észrevette, úgy tartom vissza a nevetést, mint Karinthy Röhög az egész osztályá­nak diákjai, mire ő is elvigyorodott. Sokáig tartott, de én szeretek irányítani és uralkodni, mondta. A kerten, a kutyákon, a kazánon, most a távirányítókon? – kérdeztem álkomolyan. Mivel nem engeded, hogy feletted uralkodjak, beérem velük, vágta rá, majd a kezembe nyomta a betanított távirányítót, hogy megmutassa, miként kell használni. Csakhogy az oktatásból hatalmas ölelés lett. Mert végre úgy nevetett önmagán, hogy újból beleszerettem.