Ha nincs semmid, de minden a tiéd… – Gulyás Fruzsina tanúságtétele

Fruzsit egy levélnek köszönhetem. Ahogy annyi életet és sorsot köszönhettem levelet író embereknek. Fruzsiról az édesanyja mesélt először. Már az az első vallomás összekapcsolt vele.

Meg fogják érteni, hogy ebben a történetben miért van nagy szerepe a megérzésnek, a leveleknek, a verseknek és elsősorban talán a hitnek. Igen, jól érzik, a kétségeknek is. Mert kétségek híján nem érzed, hogy egyszer csak elért a kegyelem. 

És megint történt valami

Gulyás Fruzsina Miskolcon él. Harminckét éves. Briliáns esze van, pallérozott intellektusa, hihetetlen memóriája, mély belső élete, szabad akaratán alapuló, szilárd istenhite, derűs lelke, mosolyra könnyen húzódó arca, szerető nővére és bátyja, negyedikes unokahúga és kétéves kis unokaöccse, számos barátja. És hegyeket mozgató édesapja. És sziklából vizet facsaró édesanyja. És semmi mása. Nem mozog sem keze, sem lába, nehezen, akadályoztatva tud csak közölni bármit. Minden dolgában másokra szorul. És azt súgja, hihetetlen gazdagság az övé. 

Egy máig ismeretlen anyagcsere-rendellenesség folytán látása kicsi korától csak fényre és árnyakra korlátozódik. Járni nem tudott megtanulni. De mozgott a keze, zongorázott, énekelt, verseket írt, és miután elvégezte a nyolcadik osztályt a budapesti vakok Batthyány László római katolikus iskolájában, hazavitték Miskolcra, ahol a jezsuita gimnáziumban jelesre érettségizett. Majd szabad bölcsészetet, kommunikációt és etikát tanult a Miskolci Egyetemen. A nem kevés kötelező olvasmányt, könyveket, tanulmányokat szülei és testvérei felváltva olvasták fel neki. Megszállott maximalistaként, semmi könnyítést el nem fogadva, diplomát szerzett. 

És ekkor, mint egyéves korában, amikor feltűnt, hogy a kis Fruzsi nem néz a rá figyelők szemébe, hogy nehezen feláll, de elindulni már nem tud, s mindezek nyomán kiderült, hogy nagy baj van – most, huszonöt év után megint történt valami… 

De erről számoljon be az a bizonyos első levél. Gulyásné Vastag Irén matematikus, gimnáziumi tanár, Fruzsi édesanyja levele. Benne van, hogyan is kapcsolódik a mi történetünk össze. A kísérteties dátum, 2015 márciusa. 

„Kedves Erzsébet! Azóta készülök írni, hogy először vallott a férje betegségéről. Nem akartam tolakodó lenni, vagy nem is tudom, mitől féltem. Elolvastam az életmeséjét, Fruzsi lányom is kérte a felolvasását – és amit ott olvastam, úgy éreztem, nem véletlen, tollat fogtam hát, le kellett írnom. 

2015-ben az ön cikke alapján fogalmaztam meg én is, hogy mint önöknél, nálunk is más lesz a karácsony, mint eddig volt. Fruzsi a kerekesszékéből mindig műsort állított össze, verset írt (ő értett legjobban köztünk a számítógéphez), zongorázott. Most pedig lélegeztetőgépen él, a kezei lebénulva, nemhogy énekelni, beszélni sem tud.  

Hol a párhuzam az ön férje és az én sérült gyermekem közt? Nos, az egybeeső időpontok, a kétségei és a nyomában a reménykedő öröm. Mindketten 2015 márciusában kerültek kórházba, onnan rosszabbodott Fruzsi állapota. És amikor hazahoztuk, túl egy életmentő tüdőműtéten, felfogva, hogy mire képes – gyakorlatilag nem tud keveset sem járni, nem lát, nem tud nyelni, nem tud beszélni, nem tudja használni a kezét, nem tud telefonálni, e-mailt írni, egy időre a hallása is szinte teljesen elment, gyakorlatilag minden kommunikációs csatornája bezárult – nos igen, akkor bekövetkezett a krízis. El akart menni. Három napig nem beszélt senkivel, nem hagyta, hogy lekezeljük a sebeit, teljesen bezárt.

Az imáink? A könnyeink? Hol van a megfejtés, nem tudom. Elért minket a kegyelem, a lányunk visszajött. És vele az apró sikerek: bekerültünk egy otthon lélegeztetési programba, be tudtuk rendezni a szobáját, mint egy intenzív kórtermet. Lassan megpróbált nyelni, addig-­addig, míg egy év után nem kellett több szondatáp. Etetjük, de azt tudja enni, amit magunknak is főzök. Eleinte úgy próbáltunk beszélni vele, hogy mondtam az ábécét, külön a magánhangzókat és külön a mássalhangzókat. Fruzsi jelzett, mondtam tovább. És fokozatosan elkezdett egyre jobban artikulálni, ma már egész jól olvasunk a szájáról. És ­karácsonyra megszületett az ünnepi verse is.

Berendeztük úgy az életünket, hogy ebből a helyzetből is ki tudjuk hozni a legtöbbet. Tavaly áprilisban az volt a kérése, hogy menjünk ki a Bükkbe a kedvenc kirándulóhelyére, Jávorkútra. Voltunk már koncerteken, két-három órát akkumulátorról kibír a lélegeztetőgép. Amikor belépek Fruzsi szobájába, azonnal mosolyog. Ez a rosszabb állapota a családot még közelebb hozta egymáshoz. Nem tudom meghálálni, hogy minket megerősített minden újabb nehézség. Hogy olyan társam van, akinek mindig természetes volt, hogy új helyzet van… Akkor csináljuk! Ugyanígy a nagyobb gyerekeink, a menyünk is. Minden évben elküldtek minket a férjemmel két-három napra, és nyugodt lehettem, pedig a feladatok egy intenzíves nővér teendőihez közelítenek, a fürdetés, a minden esti injekció beadása, a sebek átkötözése, és folytathatnám.

Persze eleinte kerestük a miérteket… Most azt keresem, hogyan mondjak hálát a mai napért, s azért, ahogy más emberré lettem, mellette és tőle. De más lett az egész család. Az unokánk is, aki rajzol neki, és mindig Fruzsi körül sündörög. Hát így…”

És csoda, hogy vagyok…

Az első találkozásunk Fruzsival és a szüleivel.

Emlékszem az első találkozásomra Fruzsival. Nyilvános helyen voltunk, egy előadáson. A parkolóban ölben vette ki az édesapja a kocsiból és tette a guruló székbe, ami majdnem ágy. Megdöbbentett a tiszta, derűs, őszinte mosolya. Hogy lehet így, ebben a helyzetben, majdhogynem vakon, ilyen tisztán mosolyogni? – gondoltam akkor. Ma már nem lep meg Fruzsi mosolya. Feloldódom benne, és elönt valami megfogalmazhatatlan jó érzés. Leginkább hálára emlékeztet. Ha elolvassák a versét, elhiszik a mosolyát látatlanban is.

Csodák
Csoda a szeretet, csoda a család! 
Csodák a barátok, egy csoda a világ! 
A nap, ahogy felragyog, s éjjel a csillagok! 
Minden a helyén van, csoda, hogy élet van! 
Csodák az örömök, s hogy az élet örök! 
Csoda a természet, csodák a színek!
Csodák a hangok, a zene, az ének! 
Csoda a hó, a gyönyörű fények! 
A mosoly az ajándék, csoda az ünneplés!
Csoda az együttlét, csoda az érintés! 
Csodák a vágyak, és csodák az álmok! 
Csoda, hogy te vagy, és csoda, hogy vagyok! 
Csoda a teremtés! Adj hálát mindenért!

Levelezünk. Ez úgy néz ki, hogy Fruzsi nehezen érthető furcsán kattogó, suttogó hangján elmondja, mit írna, ezt az édesanyja beírja a gépbe. Visszaolvassa, Fruzsi jelez, rendben van. Én meg megkapom a levelet. Ma éppen ezt: „Drága Erzsi! Most, hogy hála istennek egész sokat süt a nap, amikor nyitva van az ablak, én is hallok madárkákat. Olyan vidám leszek tőlük. Kiraktunk egy madáretetőt, pont ma beszéltük apával, hogy elég jól fogy belőle az eledel. Olvassuk a cikkeidet, meg másokéit is, anya felolvas nekem minden írást, amit kérek…”

És könyvek és cikkek – hangosan 

És itt megállok, valamit el kell mesélnem. Mondanám, hogy Fruzsi történetén túl, de ez így nem igaz. Mert ez is hozzá, hozzájuk tartozik. Vizet facsar a kősziklából – próbáltam jellemezni Fruzsi édesanyját… Amit lánya ápolásán túl önként, jószántából tesz, az akár mintha sziklából vizet facsarna. Rég van egy vállalása: majd ötven regényt, novelláskötetet, életrajzot, kalandregényt olvasott fel a vakok hangoskönyvtárának. S amikor kiderült, hogy a látássérült fiataloknak szükségük lenne a gimnáziumi matekkönyvek hangos változatára, úgy érezte – hiszen matektanár, ért hozzá –, neki kell állnia. Próbálom elképzelni… matematika, jelek, gyökök… Csak a feladatgyűjtemény harmincórányi száraz, lélekölő felsorolás volt. De szükséges, várják, használják – hát megcsinálta. 

És van még valami, ami minket is érint. Tegnap, amikor ennek a történetnek nekifogtam, Csiri, az édesanya, elszólta magát. Rég ismerjük egymást, de nem tudtam, hogy ő minden áldott héten felolvassa Fruzsinak a Nők Lapja tartalomjegyzékét, Fruzsi választ belőle, hogy mit szeretne hallani, melyik cikket, melyik írást. Van, amikor négyet kér, van, amikor nyolcat. Ennek valahogy híre ment. És most még három vak lánynak küldi el hangfájlban a tartalomjegyzéket, s utána, amit kérnek, azoknak az írásoknak a hangosan felolvasott változatát. Szegedre, Debrecenbe, Gyulára mennek a felolvasások, ahol a lányok élnek. 

– Az a baj – meséli nevetve –, hogy a lányok más-más ízlésűek, és nem ugyanazt a cikkeket kérik… Így mindenbe belekóstolok, amit írtok!

És pöröltem Istennel

A nagycsalád…

Ő és én címmel készült két, alig ötperces film. Gulyás Fruzsina, Gulyásné Vastag Irén – ennyit kell beírni. (Az említett videók a cikk végén megtekinthetők – a szerk.) Tanúságtételek. Ha valamiért elkezdem sajnálni magam, ha úgy érzem, elég, eszembe jutnak. És megnézem, meghallgatom hol egyiküket, hol másikukat. 

Csirit látom, szembenéz a kamerával, szembenéz velem: „Pöröltem én sokat az Istennel. Amikor kiderült Fruzsi betegsége, emlékszem egy éjszakára, üvöltöttem. Hol van a szeretet istene, hol? Aki egy alig egyéves kisgyereknek ilyen nehéz feladatot ad! És amikor öt éve lélegeztetőgépre került, megint jöttek a kérdések: Miért?! Miért?! És hallgatott. Bennem hallgatott. És akkor egy idő után kezdtem összeszedni, hogy mennyit változtam én is, és a többiek is, hogy Fruzsi itt van, velünk van, mosolyog. És pont én lehetek az édesanyja. És ez több, mint az összes nehézség, ami adódik vele. Igen, vannak mélypontok és hullámvölgyek, de rájöttem, hogy ő hozta közelebb hozzám az Istent is. Harminc éve látom, ahogy alakít, formál minket, és én, aki kislányként egy nyavalygó kamasz voltam, most teljesen békében vagyok saját magammal.” 

Várok kicsit. Aztán beírom, Ő és én – Gulyás Fruzsina… Fruzsi szemben a nézővel fekszik, veszi a kamera. Hallom kattogó, suttogó hangját, alig értem, de alul ott a „szinkronszöveg”, olvasom, amit mond. 

„Nagyon szép életem volt eddig. Amikor lebénult a kezem is sajnos, amikor lélegeztetőgépre kerültem, sok volt bennem a kérdés, hogy miért történt még ez is. Mert sok mindent veszítettem el, barátokat, képességeket. De nem az a lényeg, hogy mit veszítettem el, és miért, hanem az, hogy mi maradt meg. Voltak dolgok, amikhez görcsösen ragaszkodtam, és talán feladat jött, hogy átértékeljem, hogy mi igazán a fontos. Tudni kell örülni. Annak, hogy süt a nap, hogy együtt vagyunk, hogy beszélgethetünk. Vagy akár annak is, hogy finom volt az ebéd… Igen, elfogadni a saját állapotomat, a korlátaimat – az nagyon nehéz volt. Eltávolodtam és megérkeztem. Mert biztos, hogy van mindehhez köze a jóistennek. Ő az, aki megálmodta az én életemet is. És a körülöttem élőkét is. Megálmodta, hogy milyen életem legyen… Az ő akarata ez. Az, hogy miért, az majd kiderül.”

Fotók: családi archívum