Kevés arrogánsabb dolgot tudok elképzelni, mint amikor a repülőgép turistaosztályán az előttem ülő hátradönti az ülését abba a körülbelül fél köbméteres kis térbe, amit az elkövetkező mintegy kilenc órában a magaménak tudhatok. Erre gondolok, amikor az elülső szomszédaim öt perc után próbálgatni kezdik az ülésük karfáján található gombokat. Nem teszik meg, csak van bennük ennyi emberség, reménykedem. De megteszik.

Ekkor még nem sejtem, hogy hamarosan kisebb gondom is nagyobb lesz ennél. Valamikor két és fél filmmel a felszállás után a gép, aminek addigi monoton zúgása abba az illúzióba ringatott, mintha csak vonaton ülnék, zötykölődni kezd. Vadul cibálja a légörvény, az ülésekbe kapaszkodunk. Rángatózunk, zuhanunk. Valaki felkiált. Én vagyok az.

Édes istenem, itt vagyok egy szál egyedül tízezer méter magasan az óceán fölött, nyolcszáz kilométer per órás sebességgel szeljük át a sötét hajnali eget, és egy óriás játszadozik velünk. (Mégis mit keresek én itt?) De mégsem vagyok egyedül. Amíg átcikázik rajtam, hogy meg kellene fogni a mellettem ülő albán nő kezét, ő a kezem után nyúl. Nem nézünk egymásra, magunkba merülünk. A létezés a szívdobogásra szűkül. A kiszáradt torokra. A rettegésre. Porszem vagyok.
Tudom, hogy egyszer majd betelik az idő, csak ne most, csak ne így! Egy dologra tudok gondolni: a kislányom arcára. Nekem haza kell érnem.

Miért nem szól hozzánk a kapitány? Például valami olyasmit, hogy kedves hölgyeim és uraim, tudjuk, hogy ez most kellemetlen, de urai vagyunk a helyzetnek. Valószínűleg mással van elfoglalva. Gondolatban energiát küldök neki.

A lelkiállapotomat nyilván negatívan befolyásolja, hogy még elevenen él bennem a szeptember 11-ének szentelt múzeumban két napja tett látogatásom. Leemeltem a falról egy kagylót, és meghallgattam egy telefonhívást. Négyszer. Az egyik eltérített gépről egy férj felhívta a feleségét elbúcsúzni. „Csak azért hívlak, hogy elmondjam, szeretlek. Remélem, rendben lesznek majd a dolgaid. Minden jót neked és a szüleimnek. Találkozunk majd, amikor te is odaérsz.” A leginkább az döbbentett meg, milyen nyugodt volt a hangja.

Meddig tart a turbulencia? Tóth Árpáddal szólva „percek mentek, ezredévek jöttek”, csak onnan sejtem, mennyi idő telhetett el, hogy közben az Ahol a folyami rákok énekelnek című filmben lezajlik a bírósági tárgyalás. Egyszer csak vége a hullámvasútnak. Az albán nővel egymás nyakába borulnánk, ha lenne rá helyünk. Elülső szomszédaim iránt pedig elönt valami forró együttérzés: nálam idősebb, fáradtnak tűnő pár, ugyan mit sajnáltam tőlük egy kis ejtőzést?
A hátralévő másfél órában gyakorlatilag percenként nézem a kijelzőt: ott vagyunk már? Közben azon gondolkozom, változtat-e rajtunk egy ilyen élmény. Végbemegy-e valami gyökeres fordulat, ami a hétköznapok szokásos sodrásában nem tud megtörténni? Máshogy nézek majd az emberekre? Átértékelem, mi fontos, és mi nem? Megtanulok végre nemet mondani? Képes leszek jobban megengedni magamnak az élet élvezetét?

Hamar szembesülök vele, hogy nem feltétlenül. Lekászálódás közben ismét meglátom az arroganciát­ a kifelé nyomakodó idősebb párban. A frankfurti reptéren nem veszem meg magamnak a méregdrága parfümöt, amire már régóta vágyom, a következő járaton pedig percekig tördelem a kezem, mire rászánom magam, hogy felébresszem a bóbiskoló szomszédomat, hogy kimehessek a mosdóba.

Akkor hát nem változott semmi? Minden megy tovább. De azért amikor éjszakánként belopózom a gyerekszobába, és arra fülelek, hogyan lélegzik a kislányom, muszáj belesuttognom a sötétbe: köszönöm.