Harminc év kellett hozzá, hogy felismerjem, milyen elképesztően­ szerencsés vagyok, amiért a kilencvenes években választhattam pályát. Bölcsészkarra mentem, hogy angol és magyar nyelvvel, irodalommal foglalkozzam, mert ez érdekelt, és mert vonzott a pedagógusi pálya. Tize­n­nyolc évesen világos út vezetett a különböző munkahelyekre, a boldogulás záloga pedig a tanulás volt. Ma a kamaszok előtt sokkal homályosabb a jövő, ugyanakkor nagyobb a nyomás, hogy minél előbb és minél több pénzt keressenek. Március van, hamarosan itt a beiratkozás az általános iskolákba, a középiskolába felvételizőknek döntést kell hozniuk az intézmények végleges sorrendjéről, a tize­dikeseknek a fakultációról, az érettségizőknek a továbbtanulásról. A szakemberekkel való beszélgetés után csak annyi a hozzáfűznivalóm megnyugtatásként, hogy nincs olyan, hogy „most dőlt el a gyerek sorsa”, nincs előre lejátszott meccs.

Pályaválasztási tanácsadóhoz fordulni nem a szerencsétlenség, hanem a felelősségteljes hozzáállás jele. Ezt magyarázom a tizenhat éves lányomnak, amikor dr. Jármi Évához igyekszünk a Hol a helyem Iskolapszichológiai Tanácsadó Központba. A lányom attól tart, hogy égés (tizenhat évesen minden az), hogy nem tudja, mi akar lenni. A pedagógiai szakpszichológus megnyugtatja, hogy kevés tinédzser tudja pontosan, mi lesz belőle felnőttként, és ebben az is közrejátszik, hogy nagyon megváltozott a világ.

– Ma már nem csak egyértelmű, több évtizedes múltra visszatekintő szakmákban gondolkodhatunk, mert rengeteg a tudományok közötti határterület, lehet az érdeklődési köröket kombinálni. Így például abból a lányból, aki vonzódik a gyógyításhoz, és szívesen programozik, robotvégtagokhoz szoftvert tervező mérnök is válhat. Nagyon komoly ahaélményt tud okozni, amikor valaki megtalálja azt a területet, ahol a többfelé irányuló érdeklődése találkozik.

Az is megesik, hogy valaki úgy dönt, az egyik irány megmarad hobbinak, a másikból fog megélni, de olyan pályát keres, ahol jut ideje a kedvtelésére is. Például fordítóként helyezkedik el, mert akkor távmunkában dolgozhat, és így időt tölthet a természetben, akár a világ végén is. Ahhoz, hogy ezek a tervek kikristályosodjanak, sokat kell beszélgetni a szülőkkel, a kortársakkal vagy egy szakemberrel. Manapság nagyon jó, ingyen is elérhető orientációs kérdőívek léteznek, érdemes ezeket néhány évente kitöltetni a kamaszokkal, és elemezni az eredményeket.

Ezek a tesztek körbetapogatják az érdeklődési kört, a kompetenciákat, a stressztűrő képességet, a csapatszellemhez, illetve az önálló munkavégzéshez kapcsolódó preferenciákat, majd a szoftver készít egy profilt a diákról, ami ötleteket ad arra vonatkozóan, milyen szakmai területek passzolnak hozzá. Nem a tanulmányi lépéseket kell egymásra építeni, hogy az majd kirajzoljon egy pályát, hanem fordítva: azt szükséges megtalálni, ami motiválja, és onnan visszafejtve kitalálni, merre vezet az út. Van, amikor nem egy foglalkozás lesz a végeredmény, hanem inkább csak egy szakmaterület. Érdemes elgondolkodni azokon a javaslatokon, amiket a teszt kidob, és ha tetszik, akkor már középiskolásként is el lehet menni nyáron gyakornoknak, például szállodába, állatmenhelyre vagy irodába. Ezek az élmények meg tudják erősíteni az elhatározást, vagy épp eltéríthetik a fiatalt. Ha nincs önismerete, és nem kap elég visszajelzést – mert a hármas biológiából nem visszajelzés, hanem egy jegy –, akkor nehéz kapaszkodókat találnia. Fontos tudnia, hogy mik az erősségei, és ebben óriási szerepe van a szülőknek.

Járt utat a járatlanért?

Az államilag finanszírozott pályaorientációs portálokon kiemelt figyelmet kapnak a természettudományos és informatikához kapcsolódó pályák, valamint a szakképzés. Ezek valóban jó karrierlehetőségek, de ha lány választja, akkor még mindig sok sztereotípiával kell megküzdenie, például „ha informatikus vagy, akkor nem lehetsz jó nő”. Az ehhez hasonló megbélyegző vagy épp kirekesztő kijelentésekkel minden felnőttnek vigyáznia kellene, mert néha egy-egy rossz mondat nagyon mélyre megy, és akár évekre eltéríthet egy fiatalt.

Dr. Jármi Éva szerint a mai szülők nagyon erős hatást gyakorolnak a gyerekük pályaválasztására, ha nem is mindig tudatosan vagy direkt módon.
– Vannak gyerekek, akiknél a pályaválasztás már hatévesen megkezdődik, a felnőttek dilemmáznak, hogy a körzetes vagy a magániskolába vigyék, esetleg menjen alternatívba, egyháziba. Azt gondolják, hogy ha jó szülők akarnak lenni, akkor hatévesen pályára kell állítaniuk utódaikat. Való igaz, sokat számít, ki milyen közegben kezdi meg az iskolát, milyen a tanító néni és az oktatás színvonala, de bármikor lehet változtatni, nem dől el egy diák sorsa hétévesen, és tizennégy évesen sem. A kisgimnáziumba való jelentkezés jellemzően a szülők döntése, ők érzik úgy, hogy nagyobb az esély a sikerre akkor, ha negyedikben vagy hatodikban elviszik a gyereket. Akadnak olyan helyzetek, amikor a felnőttek ezzel kapcsolatban kényszerítve érzik magukat, mert „minden okos elmegy az osztályból”. Egymást hergelik bele, és a végén az a gyerek is felvételizik, akit nem akartak küldeni, csak nehogy ottragadjon a „maradékkal”, vagy osztályösszevonás áldozata legyen. A középiskolát követő éveknek már egyértelműen a tinédzser tervein kellene alapulniuk, amennyiben megvan benne a pályaválasztási érettség. A probléma az, amikor a szülők a saját be nem teljesült álmaikat szeretnék megvalósíttatni, vagy ha az álmok köszönőviszonyban sincsenek a diák képességeivel, motivációjával. Lehet, hogy tetszene neki, amit hall, de „nehogy már anyám mondja meg, mi lesz belőlem!”. Ez a gond gyakran felmerül azokban a családokban, ahol jól menő vállalkozást, fogorvosi rendelőt, ügyvédi irodát kellene továbbvinni, ki van kövezve az út, és nincs is jobb ötlete, de kényszernek érzi, ha azt teszi, amit a szülei szeretnének.

Pályaválasztás helyett kényszerpálya

A kamasz tanácstalansága idegesítő lehet az érintett családnak, de Mihályi Helga szociológussal beszélgetve egyértelművé válik, hogy ez a fajta bizonytalanság igazából luxus; a problémák nem itt kezdődnek.

– Nagyon sok gyereknek a pályaválasztás valójában nem választás kérdése, mert olyan helyzetben van, olyan helyen lakik, hogy az alapjaiban meghatározza, mi lesz vele – mondja a szociológus. – A középiskola és az egyetem kiválasztásakor is komoly szempont a távolság és a költségek, vagyis nem az dönt, hogy melyik lenne a gyereknek a legmegfelelőbb, hanem hogy melyik elérhető és meg­fizethető. Sajnos nemegyszer látjuk, hogy az a nehéz körülmények között élő, hátrányos helyzetű általános iskolás, aki gimnáziumban is megállná a helyét, szakképző iskolába megy, mert azért ösztöndíj jár, tanulmányi eredménytől függően­ akár havi ötven–hetvenezer forint is. Ez komoly jövedelem, lehet, hogy valamelyik szülő ennyit keres, és erről nem tudnak lemondani. Minél alacsonyabb a szülő társadalmi státusza, annál kevésbé tud hosszú távon befektetni a tanulásba, mert azonnali megélhetésben gondolkodik.

Pillecukor-effektus

A pénz nem csak a létminimumon élőknél határozza meg az irányt, a középosztályba tartozó csalá­doknál is egyre gyakrabban látni, hogy a jelenlegi kereseti lehetőség felülírja a továbbtanulási terveket.

Az egész folyamat emlékeztet a hatvanas években nagy figyelmet generáló pillecukortesztre. Walter Mischel amerikai pszichológus kísérletében egy kisgyereknek adnak egy szem pillecukrot, és választás elé állítják: vagy most megeszi a cukrot, vagy vár, és később kettőt kap. A mai ­fiatalok egy része – ki kényszerből, ki saját indíttatásból – leragad az egy pillecukornál. Az egyiknek be kell állnia a családi vállalkozásba, a másiknak muszáj azonnal elhelyezkednie, hogy a szüleit támogassa, vagy eltartsa magát, így nem marad idejük „tanulással vesződni”. És egyre többen szem­besülnek azzal húszévesen, hogy a kortársak közül van, aki már kocsival jár, meg jó pénzt keres, miközben ő éjt nappallá téve tanul az egyetemen. Azt látják, hogy a világ nem értékeli a tudást, mert a gyors meggazdagodás lett a legfontosabb. Régen a tudós, az orvos, a professzor állt a presztízspiramis csúcsán, ma viszont az influenszert, a seftest, a külföldön sok pénzért dolgozó kétkezi munkást irigylik azok, akik a sikert kizárólag anyagiakban mérik.

A felsőoktatásban óriási a lemorzsolódás, ennek egyik oka, hogy többen felismerik, nem jó helyen vannak, a másik pedig az, hogy a munka mellett nem tudnak elég időt a tanulmányaikra fordítani. Ma az egyetemisták túlnyomó többsége dolgozik. Elvileg a nappali tagozatosok ezt nem tehetnék meg, ám a munkáltatók abban érdekeltek, hogy felszívják a fiatal, ambiciózus, nyelveket beszélő réteget, a hallgatók meg kénytelenek dolgozni, mert nem mindenkit tudnak a szülők anyagilag támogatni. Ráadásul azok közül is, akik elvégzik az egyetemet, sokan nem a szakmájukban helyezkednek el, hanem elmennek klímaszerelőnek, laptopszervizbe, gipszkartonozni, vagy szobafestőnek. Régen a diplomaszerzés után is volt idő belerázódni a felnőtt életbe, most viszont minden hosszú távú tervnél fontosabb, hogy ma és holnap meg tudjanak élni.

Türelem, megértés

Mihályi Helga úgy látja, óriá­si a szükség olyan szakemberekre, akik képesek jól közelíteni a gyerekekhez, akik tudják, hogy az álmok megvalósítása mellett a pályaválasztás nagyon komoly racionális döntés is egyben. Kalkulálni kell azzal, hogyan tud hosszú távon teljesíteni, meglesz-e a kellő szülői támogatás, kitartás, körülmények. Ezeket ugyanúgy szükséges figyelembe venni, mint az aktuális gazdasági, oktatási helyzetet, és alapvető a folyamatos tájékozódás.
– Segít minden rendezvény, alkalom, amikor a fiatalok a felmerülő kérdésekről beszélgetni tudnak. Mi például a miskolci önkormányzattal szervezünk egy programot Ifjúsági Közéleti Akadémia – Arccal a jövő felé! címmel, hét alkalommal különböző témákat járunk körbe, például azt, hogy milyen az Y generáció helyzete, az álláskeresés, az álomállás, hogyan lehet itthon is boldogulni. Azt látjuk, hogy a felsőoktatásba bekerülők zöme nem tudja, mi lesz vele a diploma megszerzése után. Amikor ekkora a bizonytalanság a világban, ne csodálkozzunk, hogy a fiatalok is elveszettnek érzik magukat. Lépten-nyomon azt hallják, hogy veszélyben az emberiség, ki tudja, élünk-e még húsz-harminc év múlva – ilyen kilátások között nehéz arra koncentrálni, hogy mi leszek, ha nagy leszek. Ezért nem szeretem, amikor a mai fiatalságot szidják, amikor azt mondják, hogy milyen motiválatlanok, lusták a hallgatók. Nem lusták, hanem balszerencsések, amiért egy sokkal kilátástalanabb világban kénytelenek boldogulni.

Kiemelt kép: Stocksy