Klasszikus forgatókönyv: Luca annak idején nem is maga miatt, hanem csak azért sétált be az atlétikai pályára, hogy elkísérje a legjobb barátnőjét, aki magasugró szeretett volna lenni. Aztán ott maradt. Valamit sportolni kell, ez íratlan szabály volt otthon, már csak azért is, hogy a három gyerek levezethesse fölös energiáit. Luca és két öccse másfél-másfél év korkülönbséggel született, könnyen elképzelhető a hangos, olaszos nyüzsgés, ami otthon uralkodott. A gimnáziumi tanárnő édesanya és a környezetanalitikával foglalkozó édesapa derűvel, humorral terelgette a nagycsaládot, Luca azt mondja, boldog gyerekkora volt. Nagyon összetartók, és nem csak a szűk család: előfordul, hogy Lucát a szülein­ kívül a nagymamája, a nagynénje vagy valamelyik unokatestvére is elkíséri egy-egy világversenyre.

A huszonhat éves sportoló a debreceni Oláh Gábor utcai Sportcsarnok alagsorában avat be a részle­tekbe. Mostanában az ottani futó­pályán tölti ideje nagy részét, hiszen napi egy, de inkább két edzése biztosan van. Mint viccesen megjegyzi, vagy éppen edz, vagy edzésre megy, vagy edzésről jön. Most magunk vagyunk, de más időpontokban nagyobb a zsongás, gyerekcsoportok is sportolnak itt. A LED-lámpák szinte vakítanak, nyomasztóan alacsony a mennyezet, és kissé hideg van. Fázósan húzom össze magamon a kardigánt, és azon morfondírozom, vajon a nyugat-európai olimpikonok is ilyen körülmények között készülnek-e… Luca azonban nem töpreng ilyesmin, igaz, ő is jobban szeret a szabadban edzeni, és szerencsére hamarosan az időjárás is lehetővé teszi ezt.
A kezdetekről azt meséli, hogy tizenhárom évesen Faragó Klára nevelőedző szárnyai alatt tanulta meg az alapokat, majd mostani edzőjéhez, Suba Lászlóhoz került.

– Az hamar kiderült, hogy gyors vagyok. Laci bácsi úgy volt vele, hogy mindent ki kell próbálni, a súlylökést, a magasugrást, a gátfutást, már csak azért is, mert az egyik készség fejlődése a másikét is segítheti. Serdülőként elindított egy négypróbaversenyen, amelyen nyolcvan méter gátfutás is szerepelt. Nem volt túl sok kedvem hozzá, de végigcsináltam, célba értem, és azt éreztem, ez megy nekem. Megszerettem. A gátfutásban van izgalom. Mindig ott billeg egy kis kérdőjel, hogy vajon hibázol-e, vagy sem, vajon hogy veszed a következő akadályt.

Eleinte előfordult, hogy nem ment le edzésre, inkább a barátnőivel trécselt. Edzője ekkor leült a szüleivel, mondván, van a gyerekben potenciál, csak egy kicsit komolyabban kellene vennie a dolgot. Onnantól beállt a heti négy-öt edzés, ami tulajdonképpen nem esett nehezére Lucának, hiszen ahogyan az iskolában, úgy itt is barátokra talált. Míg a gimiben úgy fogalmazott, hogy az iskola mellett sportol is, egyetemista korában már a sport volt az első. Ezzel együtt elvégezte a vegyész szakot, bár már közben látta, hogy nem az lesz az ő útja. Most újra tanul, pénzügyben és számvitelben szerez jártasságot.

Verseny vagy show?

Amikor 2015-ben ezüstérmes lett a junior Európa-bajnokságon, már mindenki számára egyértelmű volt, hogy ezt a lányt komolyan kell venni. Azóta folyamatosan új magyar csúcsokat állít be, jelenleg százméteres síkfutásban és gáton is magyar bajnok, utóbbiban tavaly augusztusban Münchenben Európa-bajnoki ezüstérmet is szerzett. Szeret versenyezni, viszi a flow, azt mondja, amikor jól sikerül egy-egy futás, utólag nem is tudja visszaidézni, mivel telt a verseny másfél-két órája.

Meglepődöm: másfél-két óra? Nekem tíz-tizenkét másodpercnek tűnik, amíg végigszáguldanak a pályán… Luca nevet, és elmagyarázza, hogy egy világverseny azért nem csak annyiból áll, hogy lefutják a távot. Mire kijönnek a starthoz, már túl vannak egy alapos bemelegítésen, a pályát is kipróbálták, a felügyelők ellenőrizték a felszerelésüket, és az úgynevezett call roomban is eltöltöttek fél órát, ahonnan a versenyszámukhoz hívják őket.

– Ott azért zajlik egy kis pszichológiai hadviselés – meséli. – Ahogyan az egyik lány felpattintja a kis tükrét, és látványosan rúzsozni kezdi a száját. Vagy amikor nyolcunknak ki van rakva nyolc szék, majd bejön az egyik versenyző, és négy székre szétpakolja a holmiját. De az ilyesmitől nem szabad megszeppenni. Odamegyek, és azt mondom: bocs, én ide leülök. Sosem ijedtem meg attól, hogy úristen, itt a világcsúcstartó. Ugyanolyan versenyzők vagyunk, nekem is jár egy szék.

Amikor kimennek a pályára és bemutatkoznak, integetnek, az már a show része, és mint Luca nevetve elismeri, ő ezt is nagyon élvezi. Még akkor is, ha, mondjuk, tizenhat fok van, és csak egy szál bugyit és trikót visel – mindenkinek ugyanolyan rossz.

– Az ilyesmit el kell fogadni, hiszen nem értünk van a verseny, hanem a nézőkért. Ez az esemény nagyon sok embert megmozgat, és ha már ilyen sokan eljöttek, hadd élvezzék!

Persze futás közben már Luca sem a közönségre koncentrál. Még csak nem is feltétlenül a helyezésre, hanem arra, hogy a legjobb formáját hozza. Az elmúlt egy-két évben mintha hullámvasúton ült volna, hol remekül teljesített, hol vissza kellett lépnie az indulástól egy sérülés miatt, máskor elrontott egy versenyt.

Óvatosan rákérdezek, mi is történt Tokióban. Luca már rezzenéstelen arccal tud erről beszélni, nyilván túl van rajta:

– A mellettem futó lány nagyon elrajtolt, és ahelyett, hogy magamra koncentráltam volna, elkezdtem rá figyelni, minél előbb utol akartam érni. Rendszeresen azzal követem el a legnagyobb hibát, hogy elveszítem a fókuszt, pedig elsősorban nem a gyorsaságot kell hajszolni, hanem a technikát tökéletesen kivitelezni. A hetedik gátnál elakadtam. Úgy tűnik, ott és akkor rossz energiák érvényesültek, mert a jamaicai versenytársam is éppen annál a gátnál esett el. Nagyon sírt, azt hittem, komolyabb baja történt. Természetes volt számomra, hogy odamegyek és felsegítem, nem is értettem aztán, hogy ebből miért csinált olyan nagy ügyet a sajtó.

Esküvő a láthatáron

Szerencsére Luca edzője sosem bántaná őt egy-egy hiba miatt. Csodálatos összhangban dolgoznak együtt, ami azért is különleges, mert a tizenhárom év alatt történt egy fontos változás: Luca felnőtt.

– Természetesen most is ő írja az edzéstervet, de kikéri a véleményemet, és sokszor meg is fogadja a javaslataimat. A múltkor előállt egy szokatlan ötlettel, és elmesélte, hogy az Instagramról szedte. Csodálom őt, amiért a hatvanas éveiben járva is újra és újra kilép a komfortzónájából, legyen szó egy dél-afrikai edzőtáborról vagy arról, hogy olykor lelkizni is kell. ­Májusban volt egy nagy mélypontom. Egy vasárnap Laci bácsi leszervezett egy beszélgetést egy pszichológussal, akit mindketten régóta ismerünk. Egyetlen alkalom elég volt arra, hogy kiderüljön, mi mindennel kapcsolatban beszélünk el egymás mellett, és a helyükre kerüljenek a dolgok. Azóta viccesen emlegetem, hogy Laci bá még arra is képes volt, hogy „párterápiára” jöjjön velem! Ki tenné ezt meg értem? Mindenkinek ilyen edzőt kívánok!

Éppen debreceni látogatásunk napján került ki az online portálokra az örömhír, hogy Luca menyasszony lett, égnek is a vonalak rendesen (vagyis pittyennek az üzenetek). Igaz, a nagy esemény már szilveszter napján megtörtént, állítólag teljesen spontán módon, kölcsöngyűrűvel, de tanúsíthatom, hogy azóta már egy saját, gyönyörű gyűrű ragyog Luca ujján. Négy éve vannak együtt Pásztor Bence kalapácsvetővel, akivel szép lassan bontakozott ki a szerelmük. Bence Veszprémben él, így találkozni egyelőre csak a hétvégéken tudnak, de akkor igyekeznek kikapcsolni, filmeket nézni és sok finomságot enni, amiket Bence készít el.

– Megtaláltam azt a férfit, akivel nem lehet veszekedni – nevet Luca –, nem mintha össze akarnék vele veszni, mert nincs miért.

A közeljövőben szeretnének összeköltözni, a 2024-es párizsi olimpia után összeházasodni – szigorúan szeptemberben, miután véget ért a versenyszezon –, aztán pedig akár jöhet is a baba. Luca azt is el tudja képzelni, hogy a 2028-as Los Angeles-i olimpiára már anyaként térjen vissza. De ez még a jövő zenéje, nem szervezi agyon a dolgokat, inkább a jelenre koncentrálva, szép sorban halad a tervekkel, ahogy a pályán is.

– Ráfutsz nyolc lépéssel, minden gát között megteszel három lépést, befutsz, és kész.

Mi sem egyszerűbb.

Kiemelt kép: Falus Kriszta