Gyerekkorában minden ember előtt két hatalmas feladat áll, amit meg kell oldania. Az egyik az individuáció, a másik az integráció. Az előbbi azt jelenti, hogy a gyereknek ki kell alakítania a saját személyiségét, önállóvá, egyedivé kell válnia. Az utóbbi, az integráció pedig azt a folyamatot jelenti, amivel a gyerek beilleszkedik a közösségébe, a tágabb családjába, az óvodáscsoportjába, az iskolai osztályába és így tovább, végeredményben az egész társadalomba. A feladat, ami a gyerek előtt áll, tehát kettős, egyrészt meg kell tanulnia együttműködni a többiekkel, alkalmazkodni a csoporthoz, másrészt megőriznie az egyéniségét, nem szabad „birkává válva” feloldódnia a csoportban. Ha valamelyik feladatot nem, vagy rosszul sikerül megoldania, annak negatív következményei lehetnek. Ha valamelyik gyerek pél­dául­ nem tanul meg együttműködni, mert túl erőszakos, nem tud veszíteni, nem hagy másokat is érvényesülni, azzal egy idő után nem szívesen fognak játszani a többiek. A peremre szorul, népszerűtlen lesz, amitől rosszul érzi majd magát. A szociális izoláció – ahogy a szakemberek nevezik – az egyik legjelentősebb oka a későbbi életkorban fellépő hangulati zavaroknak, depressziónak. Azt pedig talán nem kell részletezni, hogy milyen következményekkel jár, ha valakinek nem sikerül függetlenítenie magát másoktól – például sosem képes teljesen leválni a szüleiről, örökre az anyukája „függelékeként” vagy az apukája „árnyékában” éli az életét. Az egészséges egyén a saját életét éli és a saját céljait követi, amit összhangba tud hozni a szűkebb-tágabb környezetében élők életével és céljaival.

Megbocsátó gyerekek

Szóval fantasztikusan nehéz feladatról van szó, szinte megugorhatatlanról, ha az ember saját erőből akarná ezeket megoldani. Szerencsére azonban nem kell pusztán a saját erőnkre hagyatkozni, mert a gyerekek arra vannak – nem találok rá jobb szót – programozva, hogy mind a beilleszkedést, mind az önállósodást megoldják. Ami a többségnek általában sikerülni is szokott – a szülői nevelés ellenére, ahogy ezt mondani szokták. Mert csak azóta, amióta egyáltalán létezik pedagógia és pszichológia, annyit változtak a nevelési elvek, sokszor egyik végletből esve a másikba, hogy mindnek egyszerre biztosan nem lehet(ett) igaza. Tévedtünk tehát, sokat és folyamatosan, ám hogy még ma is él ember a földön, az a bizonyíték arra, hogy milyen reziliens lelki alkattal rendelkezik minden gyerek. „A gyerekek, ha szerető és elfogadó környezet veszi őket körül, nagylel­kűen megbocsátják esetleges »tévedéseinket«” – írta ­Vekerdy Tamás ennek a lapnak hasábjain egy olvasói ­levélre válaszolva.

Azonban ennek ellenére, hogy a szülő tudja, úgysem lesz soha tökéletes, nem tárhatja szét a karját, és nem mondhat le arról a kötelességéről, hogy segítse a gyerekét az előbb említett két hatalmas feladat megugrásában. Megoldani nem fogja tudni helyette, de segíteni mindenképpen tud neki. Ezt a segítséget pedig úgy hívják, hogy nevelés. De hogyan?

A harag nem büntetés

Nos, erről ma is sokan és sokféleképpen gondolkodnak, de a pszichológia mai állása szerint egy dolog biztosan elmondható, nevezetesen, hogy mennyire fontos a bensőséges, szeretetteli szülő-gyerek viszony. Kutatások tömkelege jutott ugyanarra az eredményre, hogy a meleg, gondoskodó és érzékeny szülő-gyerek kapcsolat szorosan összefügg a gyermekek egészségével, boldogságával és jellemfejlődésével. Amikor a gyerek úgy érzi, hogy szeretik, érzelmileg kötődni fog a szüleihez, ragaszkodása pedig fogékonyabbá teszi őt a szülői tekintélyre és értékekre.

– Bármilyen nevelés legszilárdabb alapja a szülő és a gyermek között a kezdetektől megszülető szeretetre és bizalomra épülő kapcsolat – mondja Arató Domonkos gyermek- és ifjúsági szakpszichológus, a ferencvárosi pedagógiai szakszolgálat vezetője. – Minden fegyelmezési formának ez adja a valódi hatékonyságát, hiszen ha a gyermek nem szeretné megőrizni a szülő bizalmát, ha nem esik neki is rosszul a szülő fájdalma, szomorúsága vagy haragja, a pusztán félelemre vagy fizikai erőre építő módszerek, büntetések hosszú távon mindenképpen, de általában már rövid távon is kudarcot vallanak. – A pszichológusi szakmán belül elég nagy az egyetértés, hogy a büntetés mint nevelési eszköz nem működik. Ha egy gyereket megbüntetnek a rossz viselkedéséért, akkor inkább önmagát fogja sajnálni, és nem azt, amit tett. Ebből pedig nem fogja tudni megtanulni, hogy mit kellene másképp csinálnia. Vekerdy Tamás a büntetés mellett a jutalmazásról is mint alkalmatlan nevelési eszközről beszél: „Jutalom, büntetés – mindig rosszul működő pótszerek. Ha valódi érzelmi, személyes kapcsolat van gyerek és szülő (…) között, akkor a szülő érzelmi reakciója (megbántódása, elszomorodása), melyet nem is kell mindig szavakban kifejeznie, erőteljesen hat a gyerekre.” Megbántódás, elszomorodás, harag – ezek olyan negatív érzelmek, amelyektől sok mai szülő tart. Egyrészt mert szégyelli magát, mert csak „rossz szülő” lehet az, aki ilyesmit érez a gyerekével kapcsolatban, másrészt fél, hogy az ő negatív érzelmei miként hatnak a gyerekére.

– Mindig vitatémaként merül fel, hogy lehet-e szeretetmegvonással nevelni – folytatja Arató Domonkos. – Én ezt úgy oldanám fel, hogy a gyermekkel való szoros szeretetkapcsolatunknak mindig megkérdőjelezhetetlennek kell maradnia, de ez nem jelenti azt, hogy nem lehetünk valamiért dühösek rá, és ne mutathatnánk meg kontrolláltan ezt a haragunkat. A jól működő szeretet- és bizalmi kapcsolatban ez egy fontos, a változás irányába ható erő, ugyanakkor persze bizonyos idő után az egymás iránti negatív érzéseknek a feloldására is mindenképpen sort kell keríteni. – Azaz lehetünk nyugodtan dühösek, csak aztán engesztelődjünk is ki.

Kiemelt kép: Getty Images