Köszönöm szépen, jól vagyok. Ahogy eddig is, dolgozom, és mint nyugdíjas, azért jut pihenésre és kikapcsolódásra is időm – mondja. – De most éppen elkezdtem egy munkát a Turay Ida Színházban. Pierre Chesnot Hotel Mimóza című vígjátékát rendezem, és játszom is benne. Korábban nem ismertem sem a szerzőt, sem a darabot. Március elején tartjuk a bemutatót. Még van egy kis idő, de elég nehéz, mert ez bonyolult komédia. Mindenki azt hiszi, hogy komédiát könnyű rendezni, mert csak mondják a poénokat… A fenét!

Nincs nehezebb, mint a könnyű műfaj?

Pontosan.

Milyen vígjáték ez? Kikapcsol, vagy egy kicsit el is gondolkodtat?

Vígjátéka válogatja, van-e benne­ olyan pillanat, amikor egy kissé megfeszül az egész, vagy többet ad annál, mint hogy röhögünk egy jót. Mint ahogy Gogol művében, A revizorban a polgármester azt mondja: „Mit néztek rám? Magatokat látjátok, mintha tükörbe néznétek. Magatokon röhögtök.” Akkor jó, ha minden komédiába – így ebbe is – beépül ez az elem. Hús-vér alakok izegnek-mozognak a színpadon, a néző igyekszik együtt haladni a cselekménnyel, de kell hogy néhány ponton önmagunkra ismerjünk. Sokszor nem tudni, hol jön ez el. De például azt sem tudom a rendezés során, mikor fognak nevetni a nézők. Nagyjából persze sejtem, de aztán a legváratlanabb pillanatokban is kitörhet a nevetés. Ezért kell a munkatársakra vagy a főpróbára hagyatkozni – de még utólag is bele lehet nyúlni finoman a rendezésbe, ha szükséges.

Változik idővel, hogy min szórakozik jól a közönség?

Vannak olyan dolgok, amiken húsz éve nevettünk, most meg nem biztos. De az alaphelyzet nem változik.

Sosem volt szerepálma, leszámítva Svejket – úgyhogy annak idején meg is rendezte magának, Svejk vagyok címmel. Mi vonzotta a figurában?

Ha belebújok egy karakter bőrébe, büntetlenül mondhatok olyasmit, amit magánemberként nem feltétlenül mondanék. Itt ez a kisember, aki ráadásul hülyének is van nyilvánítva, és ami a szívén, az a száján. Ez a gondolkodás nélküli szókimondás igazi, csattanó humort eredményez. Kevés ilyen figura van még az irodalomban – talán Hrabal Pepin bácsija, aki szinte megállás nélkül dumál, nem is érdekli a hallgató véleménye. Nem engedi magát befolyásolni a körülményektől, és mindig, minden pillanatban eszébe jut valami. Hihetetlen életerős és mozgalmas agytekervényekkel rendelkező alak ő is. Hála istennek mind a kettővel találkoztam színpadon, és borzasztóan élveztem megformálni őket.

Mindkettő jellegzetesen kelet-­európai karakter. Olyanok, mintha a humorukkal dacolnának a magasabb erőkkel.

Pontosan. Kell hogy legyenek efféle kapaszkodóink: ilyen figurák, akik a színpadon vagy könyvben segítenek bennünket eligazodni a saját életünkben.

Ugorjunk át egy másik kontinensre. Többször is szinkronizálta Robin­ ­Williamst. Ő is az emberközeli­ ­humoráról volt híres, de egy kis ­szomorúság is ott bujkált benne. Milyen volt az ő bőrébe bújni?

Neki szinte mindig sikerült még a tucatfilmek közé is becsempésznie valamit, ami rá jellemző, és ami mindörökre megmarad aztán a nézőben. Számomra érdekes, hogy szinte egykorúak voltunk. Nyilván egészen más pályát futott be, mint én, de sok közös pillanatot élhettem meg vele. Itt nem csak az Aladdinra gondolok, amelyben Dzsini magyar hangja voltam. Abban az animá­ciós filmben az ő hangjára rajzolták a képeket, arra teremtődött meg a karakter. Persze ő más volt, mint én: annyi ötlettel, annyi hangszínnel hozott más és más karaktereket… Jól utánzott politikusokat, élő személyeket.

Ön soha nem szeretett volna parodizálni?

Utánozni nem tudok. Williamsre visszatérve: a legjobb filmjeit ugyan nem én szinkronizáltam, de sokban működtem közre, és persze nyomot hagyott bennem. Ha gyakran látok valakit, és hallgatom a karakteres hangját, felveszem a ritmusát, és szinte a lelkét is „megtanulom”. Érdekes szimbiózis…

Magyar színészhez köti valamilyen hasonló, láthatatlan szál?

Sokszor játszottam ugyanazt a szerepet, amit annak idején Kabos Gyula. Nagyon tisztelem, kötődöm a figurájához, a színészetéhez. Haza is hozattuk a hamvait bará­taimmal és színésztársaimmal, hogy itthon, a Farkasréti temetőben nyugodjon, és ne New Yorkban – ahol élete végéig élt –, szinte idegenek között. Akik nem is igazán érthették és ismerhették a művészetét.

Rendkívül közel áll önhöz a zene: a hatvanas évek legvégén a Kaláka alapítója volt. Énekelt idén januárban a Budapest Klezmer Band vendégeként a Nők Lapja-esten a Müpában. A legendás darabban, a Mindhalálig Beatlesben egye­nesen a rocksztár bújt ki önből. Mennyiben más, amikor az embert zenészként ünnepli a közönség, mint amikor színészként?

A zenével sokkal impulzívabban és erőteljesebben lehet hangulatot közvetíteni. Talán könnyebben is. A zene mindig segít, és folyamatosan ott van az életemben. Ha színpadon énekesként vagy zenészként megjelentem – vagy ha Isten engedi, még megjelenek –, az egyfajta pluszenergiát is kívánt tőlem. De persze hihetetlen élmény.

Ahogy az interjú elején említette: nyugdíjas. Lehet egy színész nyugdíjas valaha?

Nem. De nem is kell ezzel foglalkozni. Én ebben az időszakban is megtalálom a szerepeket – vagy a szerepek engem –, és ez pontosan jó arra, hogy tovább vigyem, amit elkezdtem. Hogy ne érezzem a színpad vagy a közönség ­hiányát. Ez utóbbi a legfontosabb. Persze jólesik az embernek, ha gondolnak rá, ha munkát kap. De nekem mégis a közönséggel való találkozás számít, és mindig is a színpadot szerettem. Sokkal jobban, mint az egyéb munkái­mat; akár a szinkront, a hang- vagy tévéjátékokat. A színpad mindig a legjobb: egyszeri, itt és most. Megismételhetetlen.

A tévészereplések miatt lett országosan népszerű. Manapság végig tud menni észrevétlenül az utcán?

Természetesen – annak ellenére is, hogy van egyfajta múltam a médiában. És azért persze hasonlítok még a negyvenes-ötvenes Mikó Istvánra, ám a mostani kevesebb tévés megjelenés miatt nem mindig ismernek fel. És ez nem is baj. Sőt, még jobb is elvegyülni az emberek között. Mindig is emlékeztettem magam rá, hogy én is olyan vagyok, mint ők, csak egy picit többet szerepeltem képernyőn, színpadon.

Munka volt ez, vagy hivatás?

Én a munkámat soha nem hívtam munkának. Hivatásnak sem. Ha elmentem este a színházba, akkor nem azt mondtam, hogy megyek dolgozni, hanem hogy megyek játszani. A fiaim, amikor kicsik voltak, nem értették, hogy miért nem velük játszom. Hogy miért máshova megyek játszani… Ez mindig okozott némi félreértést és zavart az életükben.

Volt emiatt lelkifurdalása?

Persze, hiszen a szakmai életem ­sűrűje épp arra az időszakra esett, amikor kicsik voltak. De hála istennek, kiváló kapcsolatban vagyok mindkét fiammal. És napi kapcsolatban is, mert ha nem találkozunk is, mindennap hívjuk egymást. Felnőtt emberek már, megtalálták azt, amit szeretnek csinálni az életben. Úgy veszem észre, mostanában talán még inkább igénylik a társaságomat, mint régen. Igyekszem nem beleszólni az életükbe – persze, ha tanácsot kérnek, természetesen adok. Ha meg nem kérnek, akkor arra gondolok: hát igen, én is ilyen voltam. Az embernek saját magának kell végig­küzdenie az életét, és dolgozni azért, hogy ha valamit csinál, abban örömét lelje. Nekem szerencsém volt.

Unokája van már?

Az még hátravan. Az is érdekes szakasz lesz az életemben.

Egyszer azt is nyilatkozta, a legnagyobb sikere az, hogy a magánélete teljesen kerek.

Szerintem tényleg ez a legnagyobb siker, amit az ember elérhet az életében. Szeretek persze egyedül is lenni, de az élet sokkal szebb és érdekesebb, ha társaságban vagyunk. A párommal, Szabó Anikóval, együtt is játszunk a színpadon.

Hogyan oldják meg, hogy a magánéletben civilek maradhassanak?

Egyszerűen. Itthon nem a színészetről szól az életünk. Nem is nagyon beszélünk róla. Arra ott a színház, a próbaterem, a színpad. Itthon „csak” olyan társakként élünk, akik szeretik egymást, és bízhatnak a másikban.