Toldi, a magyar naphérosz – Jankovics Marcell rajzfilmjei

„Nekem már csak egy vágyam van. Be akarom fejezni a Toldi egész estés változatát. Erre van esélyem. A többit rábízom a Feljebbvalóra” – nyilatkozta 2021 februárjában a nyolcvanadik életévében járó, már nagybeteg Jankovics Marcell. A Feljebbvaló azonban nem volt ilyen kegyes hozzá, három hónap múlva szervezete feladta a küzdelmet. Irigylésre méltóan kerek életművet hagyott maga után. Beleértve legendás rajzfilmsorozatait a Gusztávtól (ezt Nepp Józseffel és Dargay Attilával közösen jegyzik – a szerk.) a Magyar népmesékig, egész estés animációs filmjeit, a János vitézt, a Fehérlófiát, amely 1984-ben elnyerte a „minden idők legjobb rajzfilmje” címet Los Angelesben, Az ember tragédiáját, valamint Oscar-díjra jelölt rövidfilmjét, a Sisyphust és a cannes-i Arany Pálmát nyert Küzdők című kisfilmjét, amely végképp világhírűvé tette. A felsorolásból természetesen nem maradhatnak ki könyvillusztrációi és gazdag művelődéstörténeti munkássága sem. A Toldi-film valójában csak hab a tortán. Jankovics Marcell saját bevallása szerint már el sem akarta vállalni 2017-ben, amikor Arany János születésének kétszázadik évfordulója alkalmából felkérték az eredetileg tizenkét részes rajzfilmsorozat elkészítésére. Akkor fejezte be a Toldi díszkiadásának illusztrálását, és barátja, Gémes József amúgy is készített már Daliás idők címmel egy animációs filmet az elbeszélő költemény alapján, nem érzett késztetést a feladatra. Végül régi harcostársa, Mikulás Ferenc, a kecskeméti rajzfilmstúdió vezetője beszélte rá, hogy ezt a sorozatot még csinálják meg együtt. A televíziós változat Jankovics forgatókönyve és ötletei alapján készült el, és csak utólag fogalmazódott meg benne, hogy érdemes lenne a fejezeteket egész estés filmmé olvasztani. Ennek befejezése azonban már Csákovics Lajos társrendezőre, egykori tanítványára maradt.

Letisztult formában

A végeredmény magáért beszél. A moziban azt tapasztaltam, hogy kicsik és nagyok egyaránt tátott szájjal ülik végig a lovagkorban játszódó nagyszabású produkciót, amely pedig annyira különbözik a mai amerikai rajzfilmektől. A kritikák a modernséget és a gyorsabb ritmust szokták számonkérni rajta, holott ennek a nagyszabású alkotásnak éppen abban rejlik az ereje, hogy mer időnként lassan hömpölyögni, kicsit megpihenni hagyva a lelket, ugyanakkor látványvilágát és képi szimbolikáját tekintve páratlanul kifinomult. Igaz, hogy formai újdonságokkal már nem szolgál, de minek is tenné, hiszen markánsan magán viseli a „Jankovics-univerzum” minden egykori újítását, ismérvét, csakhogy letisztult formában. Ilyen értelemben a rendező életművének koronájáról van szó.

Jankovics Marcell maga is szerette a sorozatot: „Meglepő – nyilatkozta –, mert én tényleg nem szoktam ilyen egyértelműen pozitívan megítélni a saját munkámat… Persze javítani akarom, mert lehetne benne több lelki pihenő, több naplemente és holdvilág, és erre esélyt ad az egész estés változat, amit még szeretnék elkészíteni.” Őszintén beszámol arról is, mennyire mellbe vágta, amikor egy amerikai barátja úgy fogalmazott, az 1981-ben készült Fehérlófia című rajzfilmje azért volt különleges, mert egyedülálló, nincs se előzménye, se semmi, ami rá hasonlítana. Jankovics erre elszomorodott, mert úgy gondolta, a Toldi-filmről ez nem mondható el, annyiféle feltételnek kellett megfelelnie. Mire barátja csak nevetett: „Ugyan, hiszen te mindig ugyanazt a filmet csinálod!”
Jankovics Marcell munkái összetéveszthetetlenek.

Így volt ez már az 1973-ban elkészült első egész estés rajzfilm, a János vitéz esetében is. Legszebb pillanatai, például amikor Kukorica Jancsi és Juliska galambpárrá olvad a cifraszűr alatt, örökre nemzedékem felejthetetlen élményei maradnak. De említhetném személyes kedvencemet, a Fehérlófia című animációs remeklést is, amelyben rácsodálkozhattunk a mester páratlan vizuális képzeletére. A magyar eredetmondák és a népművészet szimbolikái a rendezőt már a Magyar népmesék sorozat munkálatai közben beszippantották. Elmélyült a téma kutatásában, és sorra jelentek meg művelődéstörténeti munkái.

Aggódó Holdanya

A Toldi-feldolgozás sem pusztán egy lovagkorba helyezett kalandfilm, Arany János „költői beszélyének” illusztrációja. Amellett, hogy a látványvilág gyönyörű, művelődéstörténeti vonatkozásai sem elhanyagolhatók. Például megtudhatjuk belőle, hogyan öltözködtek, mit viseltek a lovagok Nagy Lajos király korában, vagy hogyan kell felnyergelni egy lovat, és – ez a pályázati kiírásban követelményként szerepelt – hogyan működött a gémeskút.
A követelmények között eredetileg az is szerepelt, hogy a sorozatnak tartalmaznia kell az elbeszélés egész szövegét. A rendező azonban csak úgy vállalta el a munkát, ha ezt az arányt kétharmadra csökkentik, mivel a kép és a szöveg ritmusa nem ugyanaz. Feltétel volt, hogy a narrátor szerepét a szerző, Arany János töltse be, akinek figuráját végül egy 1847-es Petőfi által készített rajz alapján animálták. És van még egy különlegesség a filmben, amiről a rendező így vallott: „Izgalmas játék volt, hogy Miklós anyjától az öreg Bencén át a kamaszfiúig mindenkit egy ember szólaltat meg. Széles Tamást kértem fel erre, aki Az ember tragédiájában Ádámot alakította, és egyszerűen páratlan ebben a műfajban. Minden lágéban (hangfekvés – a szerk.) meg tud szólalni, méghozzá nem külön, hanem folyamatosan, önmagának felelve. Ha sikere lesz a filmnek, ez lesz az egyik oka.”

A film legnagyobb érdeme azonban a lélekábrázolás elképesztő árnyaltsága. Ennyire cizelláltan még soha nem sikerült ez a rendezőnek. Kiemelkedő remeklés, amikor a gyilkosság, azaz a malomkő eldobása miatt fejét bujdosásra adó kamaszfiú, Miklós időnként belelátja édesanyjának aggódó arcát a telihold képébe. Talán ennél is hatásosabb, ahogy a „rókalelkű bátyát”, Györgyöt leplezik le az alkotók. Arca előbb a lápi farkas gonosz pofáját ölti, majd a király előtt a képmutatás egész skáláját nézhetjük végig a vonásain, finom humorral fűszerezve. Mindennek Arany János költeményének empatikus sorai ágyaznak meg: „Miklós az elméjét mindenképen hányta, / Nem mondhatnám pedig, hogy a farkast szánta, / Hanem gondolkozott az ő farkasáról, / Őt elnyelni vágyó rossz szívű bátyjáról. / De hát miért akarja bátyja őt megenni, / Miért akar hóhéra, nem testvére lenni? / Vagy mikor járt Miklós néki ártalmára? / Mért feni agyarát jó atyjafiára?”

Emberfeletti tettek

Ám ami a filmet igazán művészi magasságokba emeli, az a gyerekstátuszban tartott, ösztönlénynek nevelt kamasz fiú felnőtté válásának ábrázolása. Toldi kedélyhullámzásai, kétségei, fájdalma, szomorúsága a hatnapos menekülés során és az aktuális lelkiállapotát tükröző, őt körülvevő táj egy-egy pszichológiai tanulmány témája lehetne.

Lenyűgöző, amikor a sértett kamasz fiú megrázza magát, kidagadnak az izmai, és hirtelen felizzik körülötte a levegő. Emberfeletti tetteket visz véghez: farkasokat pusztít el a lápban, megvadult bikát fékez meg puszta kézzel a pesti utcán, majd legyőzi a villogó sárga szemű, szinte démonizált cseh bajnokot a Duna szigetén. Toldi Miklós haja ilyenkor lángra lobban, és aranyüstöke nem hagy kétséget afelől, hogy itt bizony nem földi halandót, hanem a magyar mítoszokból ismerős naphéroszt látjuk.

Toldi, bár szemlátomást a nép jólelkű fia, aki Bencével, az öreg cseléddel is egyenrangúként bánik, mégis az eredetmondákból ismert nagyerejű Fanyűvővel áll közeli rokonságban, ahogy azt az ábrázolása is sugallja. Igen hasonlít ugyanis a Fehérlófia című rajzfilm hőséhez, amennyiben aranyba borul az üstöke, mihelyst birkózni kezd. Naphérosz ő, csak éppen a 14. századba oltva. Így teremti meg Jankovics egyszersmind a folytonosságot, a körforgást a múltunkban. A filmet nem csak iskolásoknak, minden szépet szerető embernek ajánlom.