Azt mondja az irodalmi fáma, hogy szülővárosában, Eastwoodban még ma is gyanúsan cseng az író neve. Úgy látszik, a környék arisztokratái és régi családjai máig szívósan tartják a haragot a lassan száz éve halott művésszel, aki „csúnyákat írt” tiszteletre méltó őseikről… és akit csupán 1960-ban mentettek fel a pornográfia vádja alól a hírhedt Lady Chatterley-perben, amikor maga a korona emelt vádat a Penguin kiadó ellen, amely olcsó változatban, több százezer példányban jelentette meg a tilalmas könyvet. Kevés ilyen hangos-rangos publikumot élt meg a korabeli tárgyalóterem, hiszen a védelemnek tekintélyes művészeket, kritikusokat, egyházi személyeket kellett felvonultatnia, hogy tanúsítsák: a szóban forgó mű az irodalom, és nem a pornográfia területéhez tartozik.
De ki volt ez a legendás író, akinek regényét még ma is a 20. század száz legjelentősebb hatású könyve között tartják számon? Egy bányász és egy deklasszálódott kispolgári asszony fia, anyja egész életében a „jó társasághoz” való tartozásról álmodozik. Szegénység és családon belüli konfliktusok határozzák meg David Herbert Lawrence (1885–1930) egész életét. A kivételes intelligenciájú és tehetségű gyermek, aki írogat és festeget, előbb tanító, majd főiskolai tanár lesz. Magánéletének döntő fordulata, hogy 1912-ben szerelmi viszonyba keveredik egykori professzora feleségével, egy nála hat évvel idősebb bárónővel, aki ráadásul ezért a „senkiháziért” három gyermekét is elhagyja. Megkezdődik az író és „piszkos művészete” elleni boszorkányüldözés. De az igazi botrány mégiscsak utolsó regényének, a Lady Chatterley szeretőjének megjelenésekor tör ki. Lawrence 1926-ban látott hozzá, három változatban írta meg, a harmadikat bocsátotta közre 1928-ban, egy firenzei magánkiadónál. A könyvet az angol és az amerikai hatóságok azonnal pornográfnak minősítették, példányait igyekeztek elkobozni és megsemmisíteni. A kalózkiadók lecsaptak rá, és busás hasznot húztak belőle. A kritikusok pedig egymást túllicitálva gyalázták az írót, akinek „leleplezett disznólkodó” írásához hasonlót „még a francia pornográfia legszennyesebb csatornáiban” sem találni. (A regény végleges változatából a harmincas években rövidített-szelídített magyar kiadás is készült – csonkítatlanul a Magvető adta ki 1983-ban.)
A vadőr is csak férfi
Ma már egyszerűen érthetetlen, mi volt a történetben olyan felháborító a kortársak számára. Hiszen mindössze arról szól, hogy egy előkelő hölgy, aki az első világháborúban tehetetlen fogyatékossá vált férjével él, beleszeret egy vadőrbe, a szeretője lesz, és végül otthagyja a férjét a szerelméért. Igaz, irritáló lehetett az a tény is, hogy Lawrence lázadása nem pusztán a szerelmi tiltások, hanem a társadalmi korlátok ellen is irányult. Ugyanakkor Szerb Antal – aki különben igen kedvelte az írót – nagyon is jogos iróniával jegyzi meg, hogy eszerint a történet tanulsága, hogy a szerelem nem ismer határokat, és a nép egyszerű gyermekei inkább meg tudják adni a ladyknek azt, ami után azok vágyakoznak. Egyet kell értenünk vele, hiszen mi tagadás: számunkra ez a mese nem olyan izgalmas, és főként nem olyan új, hiszen a bécsi operettekben is többnyire ilyesmiről esik szó. Ugyancsak Szerb Antal szellemes meglátása, hogy még Lawrence sem tud szabadulni az angol sznobizmustól: a derék vadőrről is kiderül, hogy mégsem olyan közönséges ember. A háborúban tiszt volt, és azért vonult vissza önként erdei egyszerűségébe, mert a civilizáció megrontó hatásáról éppen olyan rossz véleménye van, mint az írónak.
A négybetűs szavak
De a Lady Chatterley’s Lover mégsem erről nevezetes igazán, hanem azokról a bizonyos „nem szalonképes” négybetűsökről, amelyekkel az angolok illetik a nemi életre és az anyagcserére vonatkozó fogalmakat. Lawrence tézise szerint: aki a szerelmet fel akarja szabadítani, annak elsősorban a szerelemre vonatkozó szavakat kell felszabadítania. Ezért aztán vad dühvel veti magát a nemi élet és az életfunkciók e „vulgáris” kifejezőire, így a regény hemzseg az olyan szavaktól, amelyek századokon át nem tűrték a nyomdafestéket. És teszi ezt abban a puritán Angliában, ahol még a prűd Viktória királynő szelleme uralkodik a széklábakra is harisnyát húzó közízlésen. Képzeljük csak el ebben a légkörben azt a jelenetet, amikor a vadőr szeretője gömbölyű hátsóját dicséri, kimondva e testrész legkézenfekvőbb nevét. Majd arról be-szél, hogy nem tudna olyan nőt szeretni, aki nem végez anyagcserét.
(S ha valaki azzal az ellenvetéssel él, hogy ilyen nő nem létezik, akkor mondjuk el, hogy igenis létezett: a korabeli „úri” irodalomban és „jó” társaságban.) Vagyis Lawrence az irodalomban csakugyan fontos hivatást töltött be: kimondhatóvá tett dolgokat, amelyekről előtte az írók nem tudtak vagy nem mertek beszélni. Jelentősége az – írja megint csak Szerb Antal –, hogy ő volt az első olyan angol író, aki ráeszmélt arra, hogy férfi. Ma persze már mindezt nem érezzük annyira forradalminak, nem lepődünk meg azon az apró, bár meglehetősen részletesen bemutatott körülményen, hogy ladynk igen szexis nő, vadőrünk pedig igazi férfias férfi. Ráadásul sejtjük, hogy minden társadalmi közegben szoktak nemi életet élni, és nem esünk kétségbe még attól sem, hogy tudjuk, az emberektől általában nem idegen az anyagcsere problémája. Szegény Lawrence: utolérte az úttörők végzete! Ha most feltámadna, alighanem ő sokallná a legszenvedélyesebben az irodalmat (főként az álirodalmat!) elözönlő négybetűsöket és a pornográfia térhódítását.
Fotók: Imdb, Profimedia, Wikipedia
