Hogyan foglalná össze az ön által kidolgozott két módszer lényegét?  

A szomatodrámára és az ultrarövid terápiára úgy gondolok, mint a szellemi gyermekeimre. Mindkettő alapvetően arról szól, hogyan lehet rövid idő alatt, mélyrehatóan, eredményesen támogatni valakit a saját öngyógyító folyamataiban, legyen szó fizikai betegségekről, lelki nehézségekről, kapcsolati konfliktusokról. A testi-lelki problémákkal kapcsolatban nagyon soknak találom a szükségtelen szenvedést, az ismétlődő visszaeséseket, az eredménytelen kezeléseket, melyek csak enyhítik a tüneteket, elodázva a lényeggel való foglalkozást. Idővel arra jutottam, hogy nem további módszerek után kellene kutatnom, hanem összeraknom egy újat, ezért elkezdtem rendszerbe integrálni az általam ismert leghatékonyabb terápiás eszközöket. A főbb szempontjaim a gyorsaság, mélység, természetesség, játékosság, érzelemgazdagság, kreativitás, hatékonyság, etikusság volt. Így jött létre először a szomatodráma, melynek alapegysége a gyógyító játék. Ideális esetben öt ember vesz részt benne, egyikük a főszereplő, másikuk a játékvezető, a többiek a szereplők. A tapasztalatokat elkezdtem az egyéni beszélgetésekben is alkalmazni, és pár év alatt kikristályosodott az az önálló módszertan, amely az ultrarövid terápia nevet kapta. Ebben egy kliens és egy konzulens vesz részt, alapesetben egyetlen alkalomról van szó, és a gyorsaságra, mélységre, hatékonyságra törekvés még kiélezettebb.

Ezek a módszerek mindenkinek valók? 

Nem, szó sincs róla! Nem való mindenkinek, és nem használ mindenkinek. Ezek nem mindenható csodagyógymódok – bár gyakran járnak szinte csodásnak tartott állapotjavulásokkal. Igyekszünk gondosan tájékoztatni az érdeklődőket, hogy mire számíthatnak. Vannak olyan esetek, ahol kifejezetten ellenjavallt az ilyen jellegű, intenzív belső munka, például súlyos orvosi beavatkozást igénylő betegségek vagy nyilvánvaló pszichiátriai zavarok esetén. 

Min múlik a siker? Esetleg azon, hogy mennyire vagyok nyitott, mennyire tudom átadni magam a folyamatnak? 

Néha csak hosszú távon dől el, hogy valami sikeres volt-e. Mi egyszeri, gyors beavatkozással dolgozunk, de sok múlik azon, hogy a kliens át tudja-e ültetni a mindennapjai­ba azt a változást, amit ebben az intenzív folyamatban átélt. Ha egy nagy tengerjáró hajó kormányát egy adott ponton tíz fokkal eltekerjük, az nem nagyon tűnik fel senkinek, de idővel a hajó egy másik kontinensen köt ki. Ehhez két dolog szükséges: irányt váltani és irányt tartani. Vegyünk egy példát: valakinek van egy súlyos krónikus betegsége, és a szomatodráma játék során kiderül, hogy a fizioló­giai folyamatot a bűntudat, a vezeklési kényszer táplálja, ami ahhoz kötődik, hogy meghalt egy közeli hoz­zátartozója, akinek az ápolásába korábban nagyon belefáradt.
A haláleset után rászakadt a lelkiismeret-furdalás, nem sokkal később megbetegedett, és semmilyen kezeléstől nem javult az állapota. Olyan, mintha nem adott volna magának engedélyt a gyógyulásra. Ha egy ilyen folyamat mögül kivesszük az irányító „szoftvert”, mert az érintett felismeri, hogy van lehetőség megbocsátani magának, bocsánatot kérni az elhunyttól – képzeletben persze –, és elengedni a gyilkos bűntudatot, akkor a megbetegítő folyamatok meg tudnak állni, és képes újraindulni a szervezet öngyógyító rendszere. A lelki problémák betegítő, élettani hatásával már régóta foglalkozik a pszichoneurológia, a pszichoimmunológia vagy a pszichoendokrinológia. Ma már tudjuk, hogy az egész test – különösen az immunrendszer és a hormonrendszer – tökéletes szinkronban tükrözi és reagálja le a lelki-érzelmi folyamatokat. Ezt a 21. században már nem lehet figyelmen kívül hagyni. Lehet, hogy én nagyon egy oldalról nézem a problémát, de azoknál, akik hozzám jönnek, és elgondolkodnak azon, vajon nekik mi közük van a betegségükhöz, azoknál mindig megtaláljuk az összefüggést. Ezt segíti, ha a kliensnek igazán érdekében áll mélyre ásnia magában, és hogy erre csak egy alkalmunk van. 

Ezek szerint az időnyomás ösztönzően hat? 

Feltétlen. Az időkeretek arra ösztönöznek, hogy a lényeggel és csakis a lényeggel foglalkozzunk. De mivel ilyen extrém rövidre húzzuk az időt, bizonyos problémákra nem tud ez a fajta konzultáció megoldásokat kínálni. Ahhoz, hogy egy növény virágot hajtson, idő kell, de akár most azonnal is kitehetem a napra, és megöntözhetem. Mi arra fókuszálunk, hogy tegyük meg együtt azt, ami ott és akkor lehetséges. Tekerjünk a kormányon. 

Ideális esetben ez együtt működik a hagyományos gyógyítással? 

Természetesen. Nyilvánvaló, hogy az orvosi kezelések egyedülállóan hatékonyak életet veszélyeztető állapotok, akut megbetegedések kezelésében, balesetek utáni állapotok helyrehozatalában. A műtéti szakmák döbbenetes dolgokra képesek, a labor- és képalkotó diagnosztikai vizsgálatok elképesztő pontossággal meg tudják mutatni, hogy fizikai szinten pontosan mi zajlik. Ugyanakkor az orvosi megközelítés még mindig meglehetősen gyenge abban, hogy átfogó képet adjon arról, hogy az illető miért beteg, milyen okból, amire a választ a múltban kell keresni; és milyen célból, amire viszont a jövőben. 

Hátborzongatóan hangzik, hogy valaki bizonyos céllal betegszik meg.

Akinek van gyereke, annak evidencia, hogy a kicsinek fel tud menni a láza, ha nagyon nem akar iskolába menni. Ez felnőttkorban öntudatlanul bonyolódik, sok betegségnek az a célja, hogy átéljek valamilyen élményt, például azt, hogy rólam gondoskodnak. Vagy arra vágyom, hogy lekerüljön rólam a felelősség, amiről úgy érzem, hogy már nincs hozzá erőm, és egy betegséggel státust tudok változtatni a családon belül; az ápolóból ápolt leszek. 

Ó, mint amikor a barátnőm azt mondja, hogy most már egy influenzát is magára húzna, csak végre fekhessen három napot.

Pontosan, ezek hétköznapi tapasztalatok. Ahogy az is, amikor valaki meg akarja büntetni a másikat, vagy szeretne felmentést kapni valami alól. És ez nem feltétlenül tudatos vagy akaratlagos! Egy másik példa: mindenki tudja, milyen érzés, ha „be vagyunk rezelve”. És innen már csak egy ugrás, hogy a krónikus emésztési zavarokban közrejátszhatnak a hosszan fennálló félelmek. Sokan éveken át rettegnek attól, hogy elmondják az őszinte véleményüket a párjuknak, vagy otthagyják a munkahelyüket, amit gyűlölnek. Persze vannak egyszerűnek tűnő betegségek, mondjuk, egy vírus, amit elkapunk, de ott is kérdés: vajon miért vagyok az egyik esetben fogékony rá, máskor viszont nem? A modern ember nagy kihívása, hogy megtanulja azt, amit én úgy nevezek, hogy radikális öngondoskodás. Ez nem azt jelenti, hogy nem veszem igénybe az életmentő orvosi kezelést, mert az ostobaság volna. Nagyon sok problémát a műtétek, a gyógyszerek, az orvosi medicina tud a legjobban megoldani. De prevenciót, odafigyelést, tudatosságot nem az orvostól kell várni. 

Vannak tipikus jelek, betegségek, amelyekről már rögtön lehet tudni, mi állhat a háttérben?

Aki sok ilyen történetbe nyer mélyebb betekintést, idővel felfedezhet általános összefüggéseket. Léteznek testszimbolikai szótárak is, melyek ezeket a sablonokat gyűjtik össze. Például akinek gyakran beáll a válla, az összefüggésben lehet a napi szintű stresszel, túlvállalással. Az emésztőrendszer anomáliái gyakran kapcsolódnak az információfeldolgozás nehézségeihez, és így tovább. Ez a sablonjelleg adja azonban a korlátait is a dolognak: vagy érvényes valakire, vagy nem. Sokkal izgalmasabb és hasznosabb az adott testet megkérdezni! Mi a foglalkozásainkon lemondunk a „konzervbölcsességekről”, és csakis arra az egyénre, az ő egyedi történetére koncentrálunk.

Hogyan segíthetünk magunknak, hogy felismerjük a saját testünk jelzéseit? 

Ehhez adtam sok gyakorlati fogódzót a Mit üzen a tested? és a Mit üzen a lelked? című könyveimben. Le kell lassulni, használni a belső képzeletvilágunkat, és engedni, hogy az összefüggések a felszínre törjenek. Érdemes megfigyelni, hogy pontosan mit csinál velünk a betegségünk, mire kényszerít, mitől tart vissza. Kellő figyelemmel és szeretettel meg lehet tanulni, hogyan álljunk szóba a testünkkel, hogy meginduljon egy partneri szintű párbeszéd. 

Azt hiszem, a másik probléma az, hogy sokan fegyverként tartják a meggyőződésüket a többiek fejéhez, amikor azzal jönnek, hogy „azért lett gerincsérved, mert túl  sok terhet vállalsz magadra”. Ez az erőszakos térítés eltávolítja a bizonytalanokat. 

Gyakori, hogy ismerősök traktálják egymást a laikus nézeteikkel, hogy minden betegség lelki eredetű, és te csináltad magadnak! Ez a naiv, áldozathibáztató hozzáállás a másik oldalon csak még nagyobb károkat okoz, ettől tartózkodjunk. Megértem az érzékeny reakciókat, amikor valaki azt olvassa, hogy „betegségbe menekül”, „daganatot növeszt”, és így tovább. Ez nagyon erős nyelvi megfogalmazás. Én is szoktam használni, amikor egy klienst idézek, vagy egy szempontot szeretnék megvilágítani, de nagyon nagy hiba azt sejtetni, hogy valaki tudatosan önmagát akarja megbetegíteni. 

Önismeret, önszeretet, öngondoskodás. Kulcsszavak a munkájában. Hogyan képzeljük el ezt a gyakorlatban?

Úgy lenne érdemes a testünkről gondoskodni, mint a gyerekünkről. Egy gyereket szeretni nem ugyanaz, mint kényeztetni. Nem véletlenül nem veszünk mindennap öt gombóc fagyit neki, és magunk sem eszünk reggeltől estig csokit a tévé előtt heverészve. Az egészséges önszeretet az önismeret, az önelfogadás és a követelménytámasztás optimuma, a hosszú távú jóllét érdekében. Maradjunk tudatában: rá vagyunk utalva a saját testünkre. Az, hogy élhetjük az életünket, annak köszönhető, hogy működik. Ez egy ajándék, egy lehetőség, amiért minden tiszteletet és hálát megérdemel. Ha ezt ki tudjuk fejezni, és napi szinten képesek vagyunk átélni, az nekünk és a testünknek is jót tesz. 

Fotó: Falus Kriszta