Az 1952-es, magyar sikerekben bővelkedő helsinki olimpiával egy időben örömolimpiát is rendeztek a világ egy másik pontján. Erre a vetélkedésre az akkori Szovjetunióban, azon belül a Gulagon került sor, és egy életigenlő magyar pap találta ki életmentésként a vele raboskodók számára. Olofsson Placid atya azt a feladatot adta rabtársainak, ki-ki gyűjtsön össze minél több örömöt egy nap során. A Gulagon! Ahol dermesztő a hideg, a foglyok ételt alig, munkát ellenben rengeteget kapnak. Fapriccs, élősködők, igazságtalanság és reménytelenség. Hogy név szerint ki lett az olimpiai bajnok, nem tudni, de azt igen, hogy tizenhét napi örömmel állhatott a képzeletbeli dobogó legfelső fokára.

Placid atya ötlete a túlélést szolgálta, az elveszített egyensúly helyrebillentésére tett kísérletet. Hogy az emberek ne csak a rosszra koncentráljanak, ami hosszú távon kibírhatatlan. Jó életminőség-javító gyakorlat lehet ma is, ha mindenki végiggondolja, mi minden jelent számára örömöt a mindennapokban. Lássuk csak… Úszás után kifeküdni a napra, kakaós palacsintát enni, megpihenni egy nehéz szakasz végén túrázáskor, átölelni egy kisbabát, Händelt hallgatni, táncolni, játszani, győztes csapatnak szurkolni, énekelni, körbenézni a lakásban takarítás végén. Hazaérni. Újra látni az Akropoliszt, beszélgetni a barátnőimmel, befejezni egy cikket, a teraszon kávézni, csodás cipőt venni leértékelve, éjjel arra ébredni, hogy még alhatok órákig. Ez az én listám – töredéke. Csak azért hagyom abba, hogy jusson hely egyébnek. Ebből is látni, hogy az élet örömei sokszor roppant egyszerűek, és zömében nem kerülnek pénzbe, vagy alig valamibe. Ugyanakkor az öröm természetét vizsgálók arra jutottak, hogy ha valakinek az életét mindennapos egzisztenciális gondok nyomasztják, az igenis csökkenti az elérhető örömöket. Ugyanakkor az örömök száma nem nő egyenes arányban az anyagi gyarapodással. A hatalmas vagyont birtoklók már rendszerint alacsonyabb örömszintről számolnak be, mint azok, akik csak jólétben élnek. Vagyis megint az élet kulcsszavai tűnnek elő: arány, mérték!

Fájdalom letiltva?

Szakértőnk, Habis Melinda klinikai szakpszichológus az arányt más tekintetben is fontosnak tartja. Amikor arról kérdezem, nem úgy van-e, hogy manapság túl sokat foglalkozunk a negatív érzésekkel, és keveset a pozitívakkal, például az örömmel, azt válaszolja, ne az érzések minőségében keressük a kiegyensúlyozott élet titkát.

– Mivel a negatív érzelmek a túlélés szempontjából fontosabbak, valóban prioritást élveznek – kezdi Habis Melinda. – Úgy értve, hogy hangsúlyosabbak, jobban emlékszünk rájuk, hiszen dolgoznunk kell velük. A lényeg, hogy konstruktív legyen az érzés, tudjuk a magunk javára fordítani. A harag például nagyon fontos, hiszen azt szolgálja, hogy bizonyos dolgoktól elhatárolódjunk. Ám ha harag helyett esetleg bűntudatot érzünk, amikor minket bántanak, mert úgy hisszük, biztosan mi tettünk valamit rosszul, az már nem építő érzés. Az érzéseink azért vannak, hogy foglalkozzunk velük, átéljük, kiadjuk őket, legyen az fájdalom vagy öröm. A lényeg, hogy a választás a mi kezünkben legyen.

Biztosan más is kapott már olyan gyászjelentést, vagy vett részt olyan temetésen, ahol az elhunyt vagy a család kívánságára azt kérték, senki ne menjen feketében, ne sírjon, ne szomorkodjon, legyen derűs a búcsú. Ehhez hasonlít, amikor valakinek a bánatát, veszteségét azzal akarják enyhíteni, hogy azt tanácsolják, keressen valami vidám filmet, nevessen, rángassa át magát a napos oldalra. 

– Az a jó, ha hitelesen, önazonosan éljük meg az érzéseinket, és azt, amit éppen teszünk – mondja a szakértő. – Ha valakinek bánata van, és úgy érzi, legszívesebben melankolikus zenét hallgatna, amitől sírni tud, tegye azt. Ha nem akar egy temetésen vidámnak látszani, akkor ne erőltesse, és ne engedjen az ilyen elvárásoknak. Igazi, tápláló, boldogító örömöt sem lehet parancsra érezni, az inkább a negatív érzések elfojtása lesz. Nem az a megoldás, hogy rakjuk tele az életünket örömforrásokkal, mert akkor biztosan jól érezzük majd magunkat, hanem az, hogy képesek legyünk befelé figyelni.

Sokan tanácsolják, hogy a nap végén érdemes egyfajta számvetést készíteni, és ebben felsorolni, mi mindennek örültünk aznap. Szakértőnk szerint ez valóban jó ötlet, de összegzéskor azért a rossz dolgokról se feledkezzünk meg, vegyük végig azokat is. Fontos, hogy ne szakadjunk el a valóságtól, ne forduljon át ez a technika tagadásba. És persze napközben is van tennivalónk. Ha valami öröm ér minket, igenis álljunk meg, mondjuk ki legalább magunknak, hogy ez jó, könyveljük el a pozitív oldalra, adjuk meg neki, vagyis magunknak, ami jár. Ha együtt vagyunk valakivel, beszélgetünk, jól érezzük magunkat, mondjuk el neki is, hogy ez mekkora öröm a számunkra. Az örömöt jó megosztani, átadni, még hallgatni is. Aki fontos nekünk, annak az örömére ne sajnáljuk az időt, engedjük, hogy elmesélje, újra végigélje – ezúttal velünk. De azt ne higgyük, hogy az örömhöz feltétlenül két ember kell – van azért olyan –, sőt, ha valaki egyedül nem képes jól érezni magát, akkor függeni fog azoktól, akiknek a társasága megadja neki a hiányzó örömöt. 

Bölcsek öröme

A dalai láma és Desmond Tutu közös beszélgetőkönyvben járja körül az öröm fogalmát, és a két vallási vezető arra jut, hogy ennek a boldogító érzésnek nyolc pillére van: perspektíva, alázat, humor, elfogadás, megbocsátás, hála, együttérzés, nagylelkűség. Érdemes végigmenni a listán, és elgondolkodni, kinek melyik pillére gyenge, hol bicsaklik meg a képessége az örömre. 

Csíkszentmihályi Mihály is több könyvében foglalkozik ezzel az alapérzéssel, amely közeli rokona a világhírű pszichológus alkotta flow fogalmának. A flow a boldogító belefeledkezés egy tevékenységbe, tehát klasszikus örömforrás. Ilyenkor megáll az idő, az ember nem a múltba menekül, nem aggódik vagy álmodozik, hanem a jelenben marad. Flow-t tapasztalhatunk munka közben is, de a tudományos vizsgálatok szerint leginkább a szabadidős tevékenységek a kiváltói. Azon belül is leginkább az aktív részvételünket igénylők. Jó dolog filmet nézni, belefeledkezni egy színházi előadásba, vagy zenét hallgatni, de az igazi öröm záloga a részvétel. Zenét hallgatni vagy zenélni – két különböző minőség, mármint az élvezet szempontjából. Hiába zongorázik jobban Rubinstein, a zongorán játszó ember számára nagyságrendekkel nagyobb bevonódás, amikor az ő ujjai szaladnak a billentyűkön.

Az örömök árnyékos oldala a függőséget okozó
tevékenységek. A traumákkal foglalkozó szintén világhírű Máté Gábor gyakran kérdezi meg az őt faggató újságírókat, volt-e valaha függőség az életükben.
Az igenlő válaszok után azt is megkérdezi, mit adott az illetőnek, ha rágyújtott, vagy megivott egy üveg bort. Pillanatnyi örömöt – vallották be a kollégák. Pillanatnyi, vagyis nem tartós, nem is mély, de arra épp elég, hogy elfelejtse azt, ami nyomasztja. 

– Ezek addiktív örömforrások, mert oldják a szorongást, folyamatosan egyre több kell belőlük – magyarázza Habis Melinda. – Az igazi örömhöz azonban nem lehet hozzászokni, abból nem kell mindig egyre több és több, hiszen önmagáért élvezzük. Ez nem jelenti azt, hogy ha problémánk van, nem élhetünk át örömöt, sőt, akkor még fontosabb megtapasztalni az élet napos oldalát. Ezt szolgálják a különböző relaxációk, erről szól a mindfulness, amelyek mind arra irányulnak, hogy megtanítsanak minket a jelen pillanatban élni. Ezek a technikák nem arra valók, hogy megoldjuk velük életünk problémáit, hanem arra, hogy erőt találjunk magunkban a megoldásokhoz.

Érzelmeink kezelését a családban tanuljuk, de mindig van lehetőségünk korrigálni az otthonról hozott mintán. Például nem annyira megadni magunkat a fájdalomnak, vagy éppen bűntudat nélkül örömöt érezni. Megtanulni, hogy nem attól lesz jó az életünk, ha nincs benne negatív érzelem, hanem attól, ha a fájdalmat a maga helyére tudjuk tenni, és képesek vagyunk továbblépni tőle. Újabb örömök felé.

Kép forrása: Unsplash