Remekül elbeszélgettünk a szerkesztőségben arról, szükség van-e a nőnapra. Te mit gondolsz erről? 

Egy kicsit szocialista ünnepnek ­tűnik, annak idején ennek nagyon nagy jelentősége volt. Minden munkahelyen köszöntötték a nőket, és szinte minden férj csokorral várta őket otthon. De szerintem attól, hogy régebben fontos volt, még nem kell utálnunk. Én örülök neki, mert a nőnappal egy ünneppel több van. Ugyanakkor természetesen nem várom el a környezetemtől, hogy megünnepeljék. Igazából számon sem tartom, közben viszont jólesik, ha valaki a kezembe nyom egy virágot.

Hogy vagy az ajtóban előreengedéssel? A kabátfelsegítéssel? Van olyan ország, ahol ez már meghaladottnak, sőt akár illetlenségnek is számít.

Lehet, hogy a koromból adódik, de azt, hogy a férfiak előreengedjenek az ajtón, érdekes módon elvárom. Hogy a kabátomat feladják, és azzal bíbelődjenek: azt nem. Fel tudok öltözni egyedül is.

A férfi-nő kapcsolatok, a nők szerepe persze ezeken kívül is változóban van. 

Örülök ezeknek a változásoknak, mert kicsit olyanok, mint annak idején a nők szavazati joga. Amikor elterjedt, még sokan furcsállták, ellenezték, aztán bebizonyosodott, milyen fontos az életünkben. Magyarországon – és Kelet-Euró­pában is – híve vagyok minden pozitív diszkriminációnak. Hadd hozzam fel mintának a női kvóta bevezetését. Eléggé vitatott kérdés, hogy kell-e kötelezően nőket helyezni olyan gazdasági vagy politikai szervezetekbe, ahol fontos döntéseket hoznak. A skandináv államokban ez megtörtént – igaz, néhány évtizeddel ezelőtt. És amikor a társadalom átállt erre a szemléletre, el is lehetett törölni, mert már automatikusan működött. Híve vagyok mindennek, ami előrevisz, és valamilyen pozitív folyamatot indít el a társadalomban.

A sikerhez neked is sokat kellett küzdened – csak azért, mert nő vagy? 

Nekem a női mivoltom miatt nem kellett küzdenem, hiszen egyértelműen minden abból táplálkozott, hogy nő – hogy jó külsejű nő – vagyok. Gyakorlatilag a karrierem ezen alapszik. Jelenleg is azért adok interjút – nagyon áttételes módon –, mert húszéves koromtól a külsőmből éltem. Soha nem kellett betagozódnom sehová, hiszen mindig szabadúszó voltam, a saját karrieremet, üzleteimet építettem. Bár én nem éreztem hátrányát, hogy nő vagyok, ettől még láttam, hogy mások nem így vannak ezzel. Ha nyitott szemmel jár az ember a világban, akkor tapasztalhatja, hogy a nőknek sokkal inkább meg kell küzdeniük a céljaikért.

Tudsz nekik bármit tanácsolni?

Minden sors és minden életút más, ezért szerintem általánosságokban nehéz segíteni. De azt nagyon sokszor elmondom, hogy a legfontosabb egy nőnél, hogy a saját lábán is megálljon. Hogy önálló egzisztenciát építsen ki. Nem azért, hogy egyedül éljen. Sőt, arra sem uszítok senkit, hogy külön kasszán legyen a férjével. Ez mindössze azt jelenti, hogy ha bármilyen változás bekövetkezik az életben – ez akár külső, akár belső kényszerből is sokszor előfordulhat velünk –, akkor ne az anyagi helyzetünk határozza meg a döntéseinket. Egzisztenciális okok miatt sok nő csapdahelyzetbe kerül egy válásnál, vagy akár karrierváltásnál. Nálam az egyenjogúság vagy az egyenlőség ott kezdődik, hogy nagyjából egyforma pozícióban vagyunk. Ettől függetlenül egy nő még érzelmileg is ki lehet szolgáltatva az életben.

És egy férfi is.

Igen. De az, hogy egzisztenciálisan több nő van kiszolgáltatva a férjének, mint fordítva, az tény. 

Az, hogy ilyen erős vagy, és szabadon gondolkodsz, miből táplálkozik? 

Nehéz megmondani. Ezt így, konkrétan nem fogalmazták meg otthon a szüleim. Hogy milyen legyek, mit gondoljak a világról. Az életem során állt össze bennem – de már a legelején is így gondolkodtam. Amikor egy szabad foglalkozást választottam – a modellkedést –, ami jövedelmező volt, ugyanakkor kockázatosabb, akkor is az volt a mozgatórugóm, hogy saját lábon álljak. Önállóan, magamat képviselve.

A szülői minta mennyire játszott közre ebben?

Teljesen átlagos magyar család volt a mienk, ahol a nő azért alárendelt szerepet játszott. Ez nem azt jelenti, hogy megalázó helyzetben volt az édesanyám, de ha reálisan nézem, akkor az édesapám volt magasabb pozícióban. Ő keresett jobban, a házimunkát pedig az anyukám végezte. Semmilyen konfliktust nem okozott mindez az életemben – de mégis az ellen megyek. Voltak persze elakadásaim, de olyan, amin ne tudtam volna úrrá lenni, vagy nem a saját döntéseimen múlott volna, hogy merre tovább: olyan nem volt. A hullámvölgyekben is mindig a saját kezemben tartottam a döntéseimet – és ezáltal a saját sorsomat. 

A Nők Lapjának volt egy régebbi szlogenje, amit egy kicsit vissza is lehetne hozni erre a nőnapi lapszámra: „Nőnek lenni jó.” Ha ez így van, akkor mitől jó?

Szerintem férfinak lenni is jó. Éppen egyformán jó vagy rossz. A hogylétünk nem a nemünktől, hanem leginkább a helyzetünktől, a sorsunktól, körülményeinktől, a családunktól, a mikro- és makrokörnyezetünktől függ. De például nőnek lenni a párkeresés során kicsit kényelmesebb, mert nem a nőnek kell megtennie azokat az első lépéseket, amik a kapcsolat létrejöttéhez kellenek. Később aztán ez kiegyenlítődik természetesen. De az biztos, hogy a párkeresés – és a -találás is – iszonyatosan fontos pontja az életnek. 

Te mikor érezted, hogy megtaláltad, akit kerestél?

Időről időre mindig megtaláltam azt, akit és amit kerestem. De nem mindig ugyanarra vágytam. Ráadásul nem is mindig elsődleges szempont a párkeresés: vannak olyan életszakaszok is, amikor az a fontosabb, amit az ember éppen csinál. Például a munkája. És olyan is előfordul, hogy valaki lelkileg nem ott tart, hogy kapcsolatba lépjen. Nem vagyunk egész életünkben párkeresésben, hanem léteznek nyugalmi ciklusok is. 

A férjedben, Kovács Gáborban mi ragadott meg? 

Hogy teljesen más, mint amilyen én vagyok. De minden szempontból. Nagyon izgalmas, hogy szinte ellentétes tulajdonságaink vannak. Ő úgy szokott fogalmazni, hogy amin én sírok, ő nevet – és fordítva. Persze a nagyobb dolgokban egyetértünk, és együtt megyünk az úton, de az mindig érdekes, hogy egymás számára kicsit kiszámíthatatlanok, kicsit mások vagyunk. ­Gábornak ráadásul isteni humora van, ami szerintem elengedhetetlen az életben. Úgy szoktam mondani: nálunk neki van humora, nekem meg humorérzékem hozzá. 

Mi tartja össze harminc éve ezt a házasságot?

Beszéltem róla, milyen alapvető fontosságú az önállóság. De nekem az is ilyen, hogy nem fogadom el az unalmat mint adottságot. Ha unok valamit vagy valakit, ha nem érdekel már, én onnan továbbállok. Ezt persze nem úgy értem, hogy nem fordulhat az elő, hogy az ember egy nap valamikor unatkozik valahol – mondjuk, egy rossz színházi előadáson vagy filmen. Hanem inkább azt, hogy mindent megteszek azért, hogy ne legyen unalmas az életem – és ebből a szempontból teljesen mindegy, hány éves vagyok… Tehát, a kérdésre visszatérve: például fontos, hogy egyáltalán nem unjuk egymást.

Mi van még, ami fontos?

Az érzelmi kötődések. Hogy legyenek olyan emberek, akikhez vonzódunk. Akár szexuálisan, de intellektuálisan is. Hogy vegyük körül magunkat olyanokkal, akikkel jó és érdekes együtt lenni. Ez nem azt jelenti, hogy feltétlenül filozófiai vagy szépirodalmi kérdéseket kell percenként megvitatnunk egymással, azt viszont mindenképpen, hogy érdekeljen bennünket a másik, és hogy ez kölcsönös legyen. Minél több ilyen ember vesz körül minket, annál gazdagabb az életünk.

A kutatások szerint ez a hosszú élet egyik titka.

Egyetértek velük. És barátokra szert tenni minden életkorban lehet. Nekünk vannak olyan bará­taink is, akik az utóbbi években épültek be a társaságunkba.

Pedig sokan mondják, hogy bizonyos kor felett már nincs „barátfelvétel”.

Nálunk van. Lehet persze, hogy más típusú barátságok ezek. Hogy nem olyan mélyek, vagy könnyebben elszakíthatók, mint, mondjuk, a gyerekkoriak – de nekünk van ilyen, meg olyan is. A különbség talán annyi, hogy a gyerekkori barátoknak több mindent elnézünk. 

Mi foglalkoztat jelen pillanatban?

Furcsa helyzetben vagyok, mert ezelőtt harminc évvel úgy éreztem: megérkeztem. Az Üvegtigrissel – amin a filmproducer férjemmel közösen dolgoztunk – elkezdődött „az első repülés”. Belebonyolódtam a filmes szakmába, és még most is tanulom. Azt gondoltam, ki fog tartani, amíg dolgozni van kedvem. De – külső körülmények miatt – nem így alakult. Így aztán elkezdtem valami mással foglalkozni, ami ráadásul iszonyatosan érdekel. Ez pedig az egészség és a szépség összefonódása. Azt gondolom, az a szép, ami egészséges. Nyilván az idő kerekét nem lehet visszapörgetni, nincsenek csodaszerek. De abban nagyon is hiszek, hogy nagy a felelősségünk önmagunkkal, a családunkkal, a környezetünkkel szemben. Látom a közösségi médiás­ követőim számából, hogy negyvenöt év felett már sokan figyelnek az egészségükre. Igazuk van: ez nagyon fontos kérdés. Nem az életkorunkat kell kitolni feltétlenül, hanem az életünk minőségét magasan tartani. Ezzel foglalkozom. 

Mostanság kedélyesen el lehet beszélgetni a mesterséges intelligenciá­val a neten. Én megkérdeztem tőle, mi a női szépség titka, amire azt válaszolta, hogy az ápoltságon kívül az önbizalom. És az is nagyon fontos, hogy az ember szeresse magát. Ha ez sugárzik róla, onnantól kezdve nagy baj nem lehet. Igaza van?

Ebben igaza van, csak ez így nem elég. Lehet, hogy létezik valahol egy csodálatos nő, akinél tökéletesebbet nem lehetne alkotni, de ha üres a tekintete, onnantól kezdve érdektelen­né válik. Szerintem az is nagyon fontos, hogy hatni tudjon az ember. Ami viszont ezzel kapcsolatban kifejezetten jó hír: nem kell feltétlenül tökéletes szépségnek lenni hozzá. 

Fotó: Zsólyomi Norbert