A csíkos hátú krumplibogár
Gyerekkoromban sok időt töltöttem a nagyszüleimnél Baracson. Egész nyáron mezítláb szaladgáltam az udvaron, azt hiszem, akkor alapozódhatott meg a jó viszonyom az anyafölddel. Emlékszem, volt egy kis vödröm, abba szedtem a krumplit a kertben, segítettem a nagymamámnak, és közben figyeltem. Már kicsi gyerekként is nagyon elmélyülten tudtam figyelni. Egyszer csak előmászott a földből egy csíkos hátú krumplibogár. Hát én azzal teljesen azonosultam, énekeltem neki, meséltem, és fura módon érteni véltem, mit válaszol. Később ez a figyelem – hívhatjuk empátiának is – átterelődött az emberekre.
Csak egy mondat volt…
Magyar, népművelés és esztétika szakot végeztem az ELTE-n, és szinte minden évfolyamon akadt egy tanáregyéniség, aki rendkívüli módon hatott rám. Vagy én találtam rá azokra az emberekre, akikre nyitva volt a tudatalattim? Legalább négy ilyen tanárt tudnék említeni, akik nagyon érzékenyen nyitogatták azt a félénk, szótlan lányt, aki akkoriban voltam. A legmélyebb benyomást azonban Balassa Péter esztéta, irodalomtörténész tette rám. Ő mondta ki a kulcsmondatot: „Ildikó, magának mesékkel kell foglalkoznia. De úgy, ahogy Dosztojevszkijjel vagy Pilinszkyvel teszi!” Ez a mondat indított el az utamon.
A mese varázsa
Amikor először hallottam élőszavas mesemondást, az revelációként hatott rám. Konkrétan Emma néni, egy idős karcsai mesemondó története érintett meg bennem valamit. A kisujjamtól a fejem búbjáig megborzongtam. Nemcsak azért, mert annyira szép volt a mese, hanem mert én úgy hallgattam, hogy közben teljesen átéltem. Hasonlóan mélyen érintett, amikor később én meséltem gyerekeknek. Akkor fogalmazódott meg bennem a meseterápia ötlete. A mesét ugyanis nem szépen kell mondani, hanem magadat kell átadnod vele. Ehhez nagyon tiszta energiák kellenek, hogy a mese azon a tiszta csatornán keresztül eljusson a hallgatójáig.
Szolgáló királylány
A mesékben vannak született királylányok, és olyanok, akik azzá válnak a mese során. Utóbbiaknak nehéz próbatételeken kell keresztülmenniük, vascipőbe meg állatbőrbe bújniuk, magokat szétválogatniuk, és még sorolhatnám. Természetesen a mesék, ahogy minden szépirodalmi alkotás, tükröt tartanak elénk, amelyben megpillanthatjuk magunkat. Én arra jöttem rá, hogy „szolgáló királylány” vagyok. Rengeteg próbát kellett kiállnom életem során addig a pillanatig, míg egy barátom el nem olvasta a kedvenc meséimet. Megkérdezte tőlem: Nincsenek olyan királylányok, akik nem szolgálnak? Akkor voltam ötvenéves. Hirtelen rádöbbentem: nem akarok többé szolgáló királylány lenni. Tíz év telt el azóta, és én eljutottam oda, hogy ma már magamat is tudom szolgálni. Ezt különösen a nőkben lenne érdemes tudatosítani.
Kincsvadászat égen-földön
A világ meseörökségét lehetetlen úgy kutatni, hogy nem jársz az eredeti helyszíneken. Én rengeteget utazom, és mielőtt elindulok, nem útikönyveket olvasok, hanem az adott nép meséit. Amikor Új-Zélandra repültem, maori meséket olvasgattam. Kiválóan meg lehet belőlük fejteni a helyiek gondolkodásmódját, viselkedési szokásait, hagyományait. Milyen legendák élnek, dobognak bennük, hogyan kell közelíteni hozzájuk, és így tovább. Legközelebb Indonézia szigetvilágát fogom felfedezni. Ők a szél és a nap gyermekeinek tartják magukat. Kíváncsi vagyok, hogyan beszélik a szél és a nap nyelvét a hétköznapokban. Most fejeztem be az ötvennyolcadik kötetemet, a címe: Hogyan segítsek én terajtad? A segítő kapcsolatokról szól a mesékben. Talán ebből a mostani utazásomból is fog születni egy izgalmas könyvem.
(Kép: Boldizsár Ildikó, Facebook)
