múlt heti írásomban az epilepsziával élő gyerekekkel foglalkoztam. Azzal, mennyire fontos a mindennapi figyelem az ilyen betegséggel élő gyerekek esetében. Néhány kiegészítő, felvilágosító ténnyel folytatom, mert ahogy említettem, szomorú tapasztalatom – s nem csak az enyém, kollégáimé is –, hogy még mindig a középkorra emlékeztető előítélet és félelem lengi körül az epilepsziát. És főként azért van így, mert az emberek többsége nem tud erről a betegségről semmi lényegit, nincs róla semmi valós ismeretük.
Mindenki, akinek van agya – lehet epilepsziás. Viszont egy-két rosszullétet, akár nagy rohamot, még nem tekintünk epilepsziának. Ezeket alkalmi rohamoknak nevezzük. Létrejöttükben elsősorban életmódunk a ludas.
Az agy nincs közvetlen kapcsolatban a környezettel. Ha túlhajszoljuk, túlterheljük, egyetlen „biztos módon” tud visszajelezni: nagy rohamokat produkál. „Ez így most nem megy tovább! Túl sok van rajtad! És rajtam!”
Hogy mi ez a „túl sok”? Kóros ideig tartó nem alvás, túlzásba vitt „gépezés” (nyilván sokan hallottak a tamagocsibotrányról), alkohol-, drogfogyasztás. Mindez egyéni érzékenységgel fűszerezve – akarom mondani, megszorozva!
Amikor az epilepsziával élőnek nincs rosszulléte, ugyanolyan ember, mint bárki más. A felnőtt beteg, ha rohammentes, még autót is vezethet. Gyerekek esetében, ha beállították a megfelelő gyógyszert, és együttműködő a gyerek, a családja és a körülötte élő felnőttek is – akkor nincs félnivaló. Az orvos viszont tehetetlen például az alkalmassági vizsgálatoknál. A szakmák kilencven százalékában tiltják az epilepsziával élők foglalkoztatását. Holott legfeljebb csak tíz százalékukban lenne indokolt. Évtizedek óta hiába küzdünk ezzel. Itt is a sötét középkor és nyomában az értetlenség.
Nézzük az iskolát. Például negatív tüneteket mutató (értsd: csendben ülő, oda nem figyelő) autista gyereket akár kettőt is elvisel az osztályban a pedagógus. Ám epilepsziával élőt egyet sem! A miért kérdésre ez az általános válasz: „Hát, hogy néz az ki, és mit kezdjek én vele, ha óra alatt csak úgy kibukik a padból, ráng, és habzik a szája?!”
Az epilepsziával élő gyerek, ha be van a gyógyszere állítva, és szedi, ugyanúgy terhelhető, mozgatható, tornáztatható, mint a többiek. Mozgáson alapuló komplex fejlesztése létfontosságú. Falmászás, búvárkodás, magassági szalagakrobatika nem ajánlott. De van annyi más. Sajnos a mozgásfejlesztők nem szívesen vállalják ezeket a gyerekeket. Ó, kifogásból könyvtárnyit ismerünk…! Pedig megint csak téveszmékről, a mozgásfejlesztő szakember hiányos tudásáról van szó.
Mivel az epilepsziával élő gyerekek idegrendszere éretlenebb, ezért fontos a mozgásalapú többirányú fejlesztés. Ugyanis a gyógyszer csak a rohamra való hajlamot csökkenti vagy szünteti meg. Ezért szoktuk megmérni a gyerek általános (úgynevezett pszichomotoros) tempóját a gyógyszer beállítása előtt. Bizony el kell fogadni, hogy ők minden rosszullét nélkül is lassabbak, s az igen egyszerű figyelmi feladatokat is sok hibával oldják meg. A sikeres gyógyszerbeállítás után újra mérünk, és ekkor kiderül, hogy sokkal pontosabban dolgoznak. Ez minőségi javulás! De nem lesznek gyorsabbak. A gyorsaságot, a mentális fittséget csakis a rendszeres, irányított, egész testre irányuló mozgásfejlesztéssel lehet – nagy türelemmel, következetességgel – érlelni, fejleszteni.
Várom leveleiket az alábbi e-mail-címen: nandor.donauer@centralmediacsoport.hu, postacím: Central Médiacsoport Zrt.,
Dr. Donauer Nándor, Nők Lapja, 1872 Budapest
(Illusztráció: Szűcs Édua)
