Bő, hosszú kabát, szürke sál, lapos sarkú csizma. Aki messziről figyeli, biztosan nem veszi észre, szép lányt rejt az antinőjelmez, pedig amikor Johanna megszabadul a téli cuccaitól, minden szem rászegeződik a kávézóban. Karcsú, magas, üde arc, barna hajkorona, hatalmas zöld szempár. Úgy festesz, mint egy diáklány, mondom elismerően, mire mosolyogva meséli, hogy már (már?) harminchat lesz májusban, de nincs sok ideje a külsejére, mert két kislány édesanyja, bölcsődei gondozónő és jógaoktató. A puritán öltözködését azzal magyarázza, hogy kizárólag nőkkel dolgozik, az egyetlen testvére is lány, és az utóbbi évtizedben sok rossz élménnyel keserítették a kortársnői. – Ildikó, én haragszom a nemünkre! Leginkább a valaha nagyon szeretett húgomra – mondja szomorúan.
Johanna és húga teljes összhangban cseperedett fel. Akár egy ikerpár. Mivel csak két és fél év a korkülönbség közöttük, rengeteget játszottak, mindent megbeszéltek, sokat nevettek. Anna, a fiatalabb szorgalmas volt, szófogadó, és autószerelő édesapjuk hatására imádta az autókat. Johanna harcolt a felnőttekkel, rosszul tűrte az irányítást, de ha hagyták, hogy folyamatosan babázzon, és a nyaralásokra egy zsák szőrmókot és babát vigyen magával, a világ legkedvesebb kislánya volt. Az iskolai éveik is véd- és dacszövetségben teltek, közben járták a saját útjukat. Johanna csak érettségi előtt kezdett rendesen tanulni, de évekig atletizált, majd jógázott – ma már magasan képzett jógaoktató –, Anna lelkesen tanult, mert a Műegyetem közlekedésmérnöki szakára készült, fel is vették érettségi után. Akkoriban bővítették a szülők a családi házukat, hogy mindkét lánynak legyen önálló birodalma, ráadásul megkapták az édesapjuk Suzukiját. Együtt szereztek jogosítványt, majd nagy egyetértésben, vita nélkül használták közösen az öreg kocsit.
– Kétségbeejtő, hogy ilyen idilli gyerekkor után ma már alig találkozunk! Persze voltak jelek… Én már kiskamaszként vonzottam a fiúkat, mert korán értem, és mindig vidám voltam, a kitűnő tanuló, duci húgomat becsülték a fiúk, de eszükbe sem jutott, hogy járjanak vele. Ő későn nőiesedett, az egyetem első szemeszterében talált rá a szerelem, csakhogy a fiú sznob, gazdag és beképzelt volt. Engem lenézett. Mert micsoda dolog, hogy bölcsődei gondozónőnek tanulok, és nem akarok egyetemre jelentkezni! Hiába magyaráztam, hogy számomra minden kisbaba csoda, imádom az illatukat, a mosolyukat, a srác csak legyintett. Nem érdekelt volna a nagyképű hólyag, ha az okos tesóm, aki korábban megértette a döntésemet, mellém áll. Ő azonban ájultan bólogatott a pökhendi kedvese ítéleteire. Már akkor rájöhettem volna, a tehetséges húgom számára mindennél fontosabbak a pasik!
Győz a pénz
Huszonöt éves volt Johanna, amikor egy koncerten megismerkedett a jóképű, intelligens Péterrel, aki nem volt diplomás. Érettségi után asztalosnak tanult, egy idős mestertől elsajátította a műbútor-asztalosság fortélyait is, szerette a munkáját, nagyon jól keresett. Johanna szülei gyorsan megszerették, Anna azonban fintorgott. „A nővérem és egy asztalos?” Péter rajongott Johannáért, egyévi ismeretség után el is jegyezték egymást, de rosszul viselte a leendő sógornőjét és annak párját. Pedig Anna már nem a beképzelt évfolyamtársával járt, hanem egy ismert, helyi politikus „tökéletes” gyerekével, aki olyan szuperautóval érkezett érte, hogy a szomszédok csak ámultak. Ám Anna az új fiú hatására már nemcsak a nővérét kezelte le, de az „egyszerű” szüleit is, hiszen a kisváros egyik legtehetősebb családjába csöppent.
– A tesóm megváltozott. Jó eredménnyel államvizsgázott, de már nem akart az elektromos és bio-üzemanyagú autók védőangyalává válni, inkább a fiúja használtautó-kereskedésében lett alkalmazott, és életcéljának tekintette, hogy sok pénzt hozzon a vállalkozás. Feladta az álmait, hogy megfeleljen az új barátjának, győzött a pénz a hivatástudat felett! Ráadásul ő, akit soha nem érdekelt a közélet, politizálni kezdett. Én sem vagyok politikus alkat, de nekem fontos, hogy a körülöttem élő szegények ne legyenek még szegényebbek, és a bölcsiseim jó körülmények között cseperedjenek fel. Annától a szociális érzékenység is távol állt, őt az izgatta, hogy a kedvese családja ne essen ki a politikai pikszisből.
Johanna lassan jött rá, a húga mindig olyanná válik, amilyen az aktuális szerelme. Egy csúnya veszekedésükkor azt kiabálta Annának, hogy biztosan lopni járna, ha az ügyeletes fiúja bűnöző lenne. Egy idő után elcsendesedtek az otthoni balhék, mert Johanna felfedezte a húga hasonmásait a munkahelyén. Egy kedves kolléganője felmondott, mert a tehetős férje „kivette” a munkából, hogy csak vele és a kései gyerekükkel törődjön. Egy másik munkatársnője, aki utálta a nagyvárost, magas bérleti díjú, parányi budapesti lakásba költözött a szülei tágas házából, mert a fiúja énekesi karrierre vágyott, amire nagyobb esélyt látott a fővárosban.
– Szerencsém van, mert Péter pont olyannak szeret, amilyen vagyok, közben látom, hogy sok kortársnőm feladja önmagát gátlástalan macsók kedvéért – mondja dühösen. – Az előző bölcsődém nagy kerttel körülvett épülettömbben működött, az egyik fele óvoda volt. Amikor felvettek egy óvó bácsit, a kolléganőim többsége versengve ajnározta a kedves, ám kicsit link srácot, aki egy év után felmondott. Azért rajongták körbe, mert férfi. Ez érdem? Komolyan mondom, sok mai nő kevesebb önbecsüléssel éli az életét – a húgomat beleértve –, mint a valahai nagymamánk. Ő a családi legendák szerint kirakta a szűrét az italozó nagyapánknak, aki hiába könyörgött és fogadkozott. Évekig nevelte a lányait egyedül a szülei támogatásával, s csak akkor fogadta vissza a papát, amikor az már egyetlen kortyot sem ivott. Hová tűnt ez a vagányság a testvéremből?
Meg ne bánja!
Johanna kimerülten néz rám, látszik, hogy megszenvedi a történetet, tehát süteményt rendelünk a kávénk mellé, közben eszembe jut egy idézet a Rómeó és Júliából, amire Johanna is emlékszik. Együtt idézzük fel Júlia szavait: „Tagadd meg atyád, és dobd el neved! S ha nem teszed: csak esküdj kedvesemmé – S majd én nem leszek Capulet tovább…” Aztán kiegyezünk abban, hogy a családjukat és a korábbi szeretetkapcsolataikat megtagadó, mai hősnők nincsenek olyan kilátástalan helyzetben, mint Shakespeare gyereklány főszereplője, akinek szülei gyűlölték Rómeó felmenőit.
– A testvérem az esküvőmön is megtagadott engem, de anyuékat is. Képzeld el, hogy a vacsorán külön ült a gazdag kompániájával, nem vállalva közösséget az egyszerű családunkkal! A második kislányom születésekor pedig telekürtölte az ismerősöket, hogy szerencsétlenek vagyunk Péterrel, mert a sors nem ad nekünk fiút. A lánygyerek még ma sem egyenértékű a fiúval? Szomorú, de már ott tartunk, hogy karácsonykor sem találkozunk. Anna gazdag élettársa nemigen kíváncsi a családunkra az eltérő politikai nézeteink miatt, tehát tavaly, december végén elutaztak Dubaiba. Nemcsak nekem fájt, de szegény szüleimnek is. Ennek ellenére gyakran gondolok a tesómra. Dühös vagyok rá, de sajnálom és féltem. Ne csalódjon abban a férfiban, akiért mindent feladott! És most azért könnyes a szemem, mert nem tudok megoldást e szörnyű helyzetre. Az én egyenes Péterem azt javasolja, látogassuk meg őket a szép otthonukban, hadd érezze Anna, hogy el tudom dobni a rossz emlékeket, és kitartok mellette úgy is, hogy mi másik városba költöztünk. De ha rosszul sül el a váratlan látogatás? Ha kidob? Nem tudom. Abban azonban biztos vagyok, a kislányaimat önbecsülésre fogom nevelni, hogy a sors ne ismételje magát. Legyenek egymás támaszai, és ne kételkedjenek abban, hogy egy nő férfi nélkül is értékes ember! Vagy nem tudom megelőzni a koromat? És évtizedeket kell még várni arra, hogy a nők ne áldozzanak fel mindent a férfiakért?
