Január elsejétől, jó szokása szerint, megint emelkedett a nyugdíjam, hogy megőrizhesse vásárlóértékét. Nos, szegénynek ezúttal hatványozottan fel lett adva a lecke, mert mint tudjuk, az árak, főként az élelmiszereké, ellenérdekűek ebben. Veszettül emelkednek. Ez a „veszettül” amúgy a harmadik szomszéd Juliska néni szavajárása. Nála mostanság veszettül hideg (nyaranta meleg) van. Veszettül romlanak az erkölcsök, így mondja, és az autósok is veszettül vezetnek, a kutyák pedig veszettül ugatnak, zeng tőlük az egész környék, satöbbi.
Erről a mindenki Juliska nénijéről egyébként azt kell tudni, hogy, fájdalom, jó tíz évvel fiatalabb lehet nálam, és noha mindketten veszettül megöregedtünk, rajta ez sokkal kevésbé látszik. Rajtam viszont veszettül nyomot hagytak az évek, ő akárhányszor csak meglát, nyilván ezt gondolja rólam, de nem mondja, mert tapintatos. Veszettül.
Szóval ennek a Juliska néninek ez a „veszettül” a kedvenc határozószava (a veszett szóhoz az -ül határozórag járult), ő maga pedig veszettül sokat képes beszélni, leginkább olyankor, amikor, ahogyan ma is, erős szél fú a tó felől, és lóg az eső lába. Hát nem összefutottunk megint?
– Maga szerint, András, mi történik majd, ha az én boldogtalan nyugdíjam nem lesz képes megőrizni a… hogy is mondják…?
– A vásárlóértékét?
– Azt, azt.
– Nos, akkor év közben, mondjuk, július elsején, ismét emelik majd a nyugdíjunkat, és az ilyenkor szokott módon, a növekményt kifizetik visszamenőleg is.
– Visszamenőleg?
– Vagyis január elsejétől.
– Nagyszerű. És akkor az én nyugdíjam egykettőre visszanyeri a vásárlóértékét…
Fürkészem az arcát. Csillog a szeme. Úgylehet, a megelőlegezett örömtől, de az sem kizárt, hogy huncutul, az irónia okán. Mert Juliska néniről azt is tudni kell, hogy kifejezett érzéke van a humorhoz, és főként az iróniához. Akár így, akár úgy, próbálok elköszönni tőle. Nem jön össze.
– De mondja, András, mert maga mindent tud…
– Ezt azért túlzás – szerénykedem, ám ezenközben érzem, hogy erős büszkeség környékez.
– Jó, akkor majdnem mindent – ajánl kompromisszumot.
Ráhagyom. Végtére is…
– Szóval csak azt akarom kérdezni, hogy az árakat is értesíti valaki erről?
– Mármint hogy…
– Mármint hogy az én nyugdíjam szeretné megőrizni a vásárlóértékét.
Tehát mégis az irónia…
– Tudja, Juliska kedves, ez egy veszettül bonyolult kérdés…
Látom, jót mulat rajtam. Csőbe húzott, a hiúságomra játszott. És még nincs vége.
– Van még itt valami, András.
– Hallgatom.
Első esőcseppek. Az ernyőt persze megint otthon felejtettem.
– Itt van ez a „visszamenőleg”. Hogy mit tud erről? Közelebbről.
– Említettem: ha lesz újra emelés, január elsejétől kifizetik majd.
– Értem, de ezzel a visszamenőleggel… Szóval mást is szeretnék tudni róla.
– Határozószó, akár a „veszettül”. Csak éppen a „vissza” egy igekötő a „megy” előtt, majd az „ő” melléknévképző, végül a „-leg” határozórag.
– Jaj, ne villogjon már! Kit érdekel ez?! Csupán azt szeretném tudni, ha én, mondjuk, holnaptól újra szerelmes lennék, érezhetném ezt, tegyük fel, már a hetvenes évek közepétől? Visszamenőleg?
Nézem a szemeit. Most csillognak csak igazán. Bepasizott, nincs kétségem.
– Csak nem, Juliska?
– De igen, Andrásom. Veszettül.
