Az apák egyre inkább természetesnek veszik, hogy bevonódnak a házimunkába és a gyereknevelésbe. Nemcsak a saját buborékomból mondom ezt: bármerre megyek, azt látom, hogy apák vannak a játszótereken, és férfiak is tolják maguk előtt a családi igényekre megpakolt bevásárlókosarakat. Apatáborok nyílnak, sőt, apáknak szóló magazin is indult – utóbbit sajnos elvitte a Covid. Az kifejezetten jó, hogy az apaság témája egyre fontosabbá válik, mert ahogy minden változik körülöttünk, úgy az is, ahogy szülőként a gyermekeinkhez viszonyulunk. A változások azonban feszültséget is szülnek: egy korábbi, apákról szóló írásunkban Léder­ László pszichológus például arról beszélt, hogy sok férfi számára nyomasztó az elvárás, hogy kivegyék a részüket a gyereknevelésből és a házimunkából, viszont ugyanúgy odategyék magukat a munka frontján is – vagyis egyszerre legyenek hagyományos családfők és lágyabb személyiségű „új apák”. A cikkben megszólalóknak viszont ez nem jelent problémát, viszonylag ügyesen egyensúlyoznak szerepek és elvárások mentén, és az időprés sem okoz nekik gondot.

Utóbbiba én is többször kerültem, amikor a feleségem hosszabb üzleti utakra ment, és egyedül maradtam az akkor még óvodás kislányunkkal. Egy gyerek nem gyerek – szokták mondani, méghozzá abból a szempontból, hogy egyszerűbb vele a logisztika, és könnyebb rá odafigyelni. Ez igaz is. Ráadásul a kislányunkkal könnyű volt az élet, mert mire reggelente magamhoz tértem (ez megy a legnehezebben), és neki is összekotyvasztottam a reggelit, már ott állt felöltözve a konyhában. Menet közben rájöttem, hogy úgy tudom a legjobban menedzselni a napokat, ha előző este pontosan megtervezem a menetrendet. Ha tartom magam hozzá, minden megy, mint a karikacsapás. Ha megcsúszom, ott kezdődik a baj. Hogy megcsúsztam-e? Néha igen, de valahogy mindig megoldottam. Próbáltam „összehangolni a karriert az apasággal” ezekre a rövidebb időkre. És néha sajnáltam is, hogy nem vettem ki a részem még jobban, mert otthon felvetődött, hogy akár elmehetnék én gyesre. Végül nem voltam ennyire bátor – de van, aki igen.

Apa gyesen

Néhány héttel ezelőtt olvastam Bede Márton cikkét egy online portálon arról, hogy egy időre ő maradt otthon a kisgyerekükkel. Érdekelt még néhány dolog a döntésükkel kapcsolatban.

– Két tényező miatt határoztunk így – mondja az újságíró. 

– Az egyik, hogy a feleségem már nagyon ment volna vissza dolgozni. A másik, hogy – ezzel párhuzamosan – bennem ez a vágy nem volt annyira erős. Így kapva kaptam az alkalmon, hogy egy kis időt otthon tölthessek a gyermekemmel. 

Bede Márton korábban megírta már egy másik cikkében, hogy a gépesített háztartások korában a házimunka nem valami embert próbáló feladat. Amikor szembesítem ezzel az állításával, és arra kérem, értékelje ezt úgy is, hogy már jó néhány hónapot otthon töltött egy kisgyerekkel, nem inog meg. Szerinte inkább az a nyilvánvaló, hogy a férfiak és a nők – apák és anyák – máshol húzzák meg a határt azzal kapcsolatban, mikor tekintik elvégzettnek a házimunkát. Szerinte az apákat kevésbé zavarja a rendetlenség, „jó az úgy, ahogy van”, ám a nők nem feltétlenül állnak meg itt. De táplálni egy gyereket, kimosni,­ bevásárolni, levinni a szemetet: nem egy pusztító feladat. Vagy legalábbis nem rosszabb, mint munkahelyen dolgozni. De azért előfordult, hogy ő is kidőlt a nap végére. 

– Szerintem ezt minden gyerekes szülő megtapasztalja, függetlenül attól, hogy ő van-e otthon, vagy hogy mekkora a gyerek. Előfordul,­ hogy az embernek estére elege lesz, és csak nyugalomra vágyik. A kedvenc mémem ezzel kapcsolatban az, amit a feleségemmel is szoktunk néha egymásnak emlegetni. A férj megkérdezi, mit akar csinálni este az asszony, mire ő azt válaszolja: „Ennék egy tál spagettit. Egyedül. Csendben.” Ez elég jól összefoglalja a jelenséget. De az igazsághoz hozzátartozik, hogy az embernek bármiből elege lehet – a munkájából is akár. 

Az újságírónak nem volt gondja az időbeosztással, hiszen „egy kisgyerek elég jól beosztja a napot” az alvásidőkkel – de mindenképpen érdemes napirendhez tartania magát a szülőnek. Vannak férfiak, akikben felmerül, a társadalom vajon hogyan értékeli, hogy valaki kitör a klasszikus férfiszerepből, de Bede Márton szerint meglepően jó fogadtatásra talált a dolog. 

– Soha egyetlen beszólás nem érkezett – mondja. – Mindenki azonnal segít, ha látnak egy férfit babakocsival ügyetlenkedni. Apaként csak jó tapasztalataim voltak a magyar társadalom hozzáállásával kapcsolatban. Persze biztos vannak, akiknek a hagyományos, elképzelt férfikép határozza meg az életüket – ezzel sincs bajom egyébként –, de nekem alapvetően az volt életem álma, hogy itthon üljek, és a feleségem eltartson. Hogy nézzem a meccset, az asszony hazahozza a pénzt, én meg levigyem néha a szemetet. Most legalább ezt is kipróbálhattam.

Kisgyerekek és érzelmi hozzáférés

Medgyesi Péternek két gyermeke van: a hétéves Panni és a hároméves Milán.

 – Az első időszak nehéz volt. Amikor nem alszanak, az kikészíti az embert, és szerintem a legjobb kapcsolatokat is próbára teszi. Egyébként olyan nagy meglepetés nem ért, mert valahogy mindig is erre készültem. Apás szülés volt mindkettő, gyakoroltunk is rá rendesen légzéstechnikával, szülési meditációkkal. Ez olyan jól sikerült, hogy Petra, a feleségem szerint a második gyereknél már elaludtam a szülőágy szélén.

A legnagyobb nehézséget a már említett alvásmegvonás okozta, de főleg Petrának. Így aztán Péter is felkelt a gyerekekhez, hogy segítsen visszaaltatni őket. Mivel a szülei pedagógusok, és elég jól értenek a gyerekek nyelvén, ebből a szempontból is szerencséje volt: aktívan és jól nevelték őt. 

– Kellő szabadságot adtak, de mindig ott voltak, amikor szükség volt rájuk. Talán ez az, amit én is követek. Ne legyenek „szülőfüggők” a gyerekek, de tudjanak hozzánk fordulni bármikor, amikor igénylik.

A munkamegosztás nincs kőbe vésve, mondhatni, organikusan alakul. Péter a főzésbe és a takarításba is beszáll, és persze minden másba is, ha szükséges. Kedden és csütörtökön Petra edzésre jár esténként: ilyenkor a gyerekek a délutánt és az estét apával töltik. Péter szerint nem is a munkamegosztás a legfontosabb, hanem hogy a gyerekek mindkettejükhöz hozzáférhessenek érzelmileg. 

– Nekem a család az első – mondja. – Ha választanom kell, akkor inkább lassabban haladjon az üzlet. (Az egyik vállalkozása egyébként éppen egy „apabrand”, apáknak tervezett pelenkázótáska kifejlesztése és forgalmazása.) Félreteszem a laptopot, amikor játszani hívnak, mert tudom, hogy néhány év múlva már nem fognak hívni, és akkor már hiába sírom vissza ezt az időszakot. Ezért próbálok tudatosan jelen lenni. Ez a fajta érzelmi hozzáférés ment nehezebben az előző generációknak, de most már úgy tapasztalom, hogy az kezd jellemzővé válni, ahogy mi csináljuk. A gyerekeink, bízom benne, már nem hordoznak majd annyi „anyasebet” és „apasebet”, mint a mi korosztályunk. A legjobban mindig az melengeti meg a szívemet, amikor a gyerekek összebújnak, és látszik, hogy jó tesók és szeretik egymást. Ilyenkor a szoba két sarkából egymásra nézünk a feleségemmel,
és szavak nélkül elönt minket a büszkeség.

Másfajta együttlét

Dávidnak két kamasz fia van. A nagyobbik érettségi előtt áll, a kisebbik tizenöt éves gimnazista. Ez már egy másik időszak. Nem szükséges intenzíven benne lenni a gyerekek életében – nem is lehet –, ellenben éppen most alakulnak át felnőtté.­ Ez pedig azért megint csak nem egyszerű. A családi munkamegosztás náluk nem kérdés, hanem adottság. Dávid inkább azt vállalja, ami a feleségének macerásabb. 

– Engem például a hétköznapi bevásárlás nem frusztrál, azt nagyon szívesen, gyorsan és egyedül lezavarom. Sőt, egyedül jobban is szeretem, mint együtt, mert így hatékonyabb. Én is sokat utazom a munkám miatt, akárcsak apám annak idején. Ezért aztán, úgy emlékszem, nem túl sok időt fordított rám. Igazából a hétvégéken tudtunk együtt lenni, és eljártunk mindenféle rendezvényre. Én már máshogy működöm apaként: próbálok jobban belemerülni a gyerekek életébe – már amennyire engedik. Figyelni kell, mikor nyílik erre lehetőségem, és akkor ott kell lenni. 

Dávid nem haverként, inkább partnerként tekint a gyerekekre, és mostanság egyre tudatosabban próbál a közelükbe férkőzni és ott is maradni. Kamaszoknál ez nem egyszerű, és leginkább akkor működik, ha kettesben vannak. Ezért kincs pél­dául az autóban közösen eltöltött idő. Ilyenkor eredményesebb, ha nem hárman, hanem ketten ülnek
a kocsiban, mert mindkét fiúhoz más az út, más velük a közös téma. 

– Most már gyakorlatilag mi alkalmazkodunk hozzájuk, és úgy keresünk együtt eltölthető időt, hogy nekik mikor jó. Gyorsan meg tudtunk állapodni, mit mikor szeretnénk csinálni, és ezeket az alkalmakat jó előre eltervezzük.

Rákérdezek Dávidnál, mikor érzi azt, hogy jó apa. – Ha a gyerekeid meg tudnak nyílni előtted, és olyan dolgokba is beavatnak, amikről azt gondolnád, ez az, amivel én nem mertem volna odaállni a szüleim elé – válaszolja.

Aktív nagypapa

– Nálunk sem az én részemről, sem a feleségem részéről nem jött szülői támogatás, tehát nagyon sokat kellett dolgoznunk azért, hogy megfelelő színvonalon éljünk. De az életben felmerülő problémákat úgy kell felfogni, mint a Jóisten egy-egy próbatételét – meséli a nyolcvankét éves ­Berán László.  

– Persze korábban más világ volt, a férfiak nem folytak bele annyira a háztartásba és a gyereknevelésbe. Arra azért próbáltam odafigyelni, hogy legalább a hétvégék ne így teljenek – mondja. – Sokat mentünk kirándulni. Remélem, ezek jó emlékek maradtak a gyerekeknek. De visszagondolva nagyon sajnálom, hogy kevés időt tudtam a lányaimmal tölteni. Mindig mondom a mai szülőknek, hogy változtassanak ezen, mert a gyerekkel eltölthető idő nem jön vissza.

László háromgenerációs családban nőtt fel, a nagyszülők automatikusan segítették a szülőket. Ő ma is így tesz a gyerekeivel, és kifejezetten örül neki, hogy nem a terhükre van, hanem segítheti őket. 

Illusztráció: Stocksy, Getty Images, May Gauthier / Unsplash