Régóta foglalkoztat, vajon hol nőtt fel, mennyit és miről álmo­dozhatott egy olyan író, aki a 21. században régebbi korok világába viszi el olvasóit.   

Őrbottyánban nevelkedtem, és a vidéki gyerekkor minden előnyét élveztem. A szüleim első generációs­ értelmiségiként nem éppen a legkönnyebb korszakban élték fiatal felnőtt éveiket, de azt láttam, hogy mindig továbbképzik magukat, soha nem adják fel, mennek előre. Rengeteg könyv volt otthon, bármikor felnyúlhattam a könyvespolcra, ráadásul születésnapokra és karácsonyra is rendre olvasnivalót kaptam ajándékba. Ez nekem akkor természetes volt, felnőttként jöttem rá, hogy sokaknak nem az, és hogy ez mennyire fontos.

Úgy tudom, a nagymamád is jelentős szerepet játszott az életedben.

Nem titok, hogy az ő nevét használom írói névként. Mindkettőnket Johannaként anyakönyveztek, aminek a Janka a magyarosított változata. Ő mindig úgy hívott engem, hogy „a kis utódom”. Gyerekként azt hittem, csak a nevünk miatt, felnőttként viszont rájöttem, lehet, hogy a mama megérezte, valamilyen formában továbbviszem majd az örökségét. Ő ugyanis született mesemondó volt. Teljesen magával ragadta a hallgatóságát, vagyis minket, unokákat. Azt szerettük, ha egymás után több nap is ugyanazt mesélte, mert tudtuk, hogy egy kicsit cifrázni fogja, külön ága-boga nő majd a történetnek. Én nem vagyok jó előadó, de nekem is nagy a mesélőkedvem, és a fantáziám is könnyedén szárnyal. Ebben benne van a mama öröksége, és nagyon hálás vagyok neki, nem csak ezért. Csodálatos nyarakat töltöttünk nála. 

Ő melyik nagymamád volt?

Az anyai. Mi egyébként már azelőtt mozaikcsaládban éltünk, hogy ez a fogalom létezett volna. Az anyai nagymamám ugyanis még a születésem előtt elvált a vér szerinti
nagypapámtól, és hozzáment az apai nagypapám bátyjához, akit mi papának hívtunk.

Megismerted a vér szerinti nagyapádat is? 

Igen. A szüleim épp nem voltak otthon, csak az apai nagyszüleim, akikkel egy udvarban éltünk. Egyszer csak beállított egy idegen férfi, hozott babákat és csokit, és közölte velem és a húgommal, hogy ő az anyai nagyapánk. Onnantól tartottuk a kapcsolatot, megszerettük egymást, bár szoros kötődés már nem tudott kialakulni. Ő igazi világfi volt, csupa szív ember, csak éppen korábban nem igazán tudott mit kezdeni a családdal járó kötöttségekkel. 

Regénybe illő történet. A saját első történetedet mikor írtad? 

Tízéves koromban megjelent egy mesém a Váci Napló nevű megyei lapban, még honoráriumot is kaptam érte. Mindenki rettentő büszke volt rám, én magam is. A mese két majomról szólt, akik nem akarnak matekot tanulni, ezért megszöknek az iskolából, de aztán mindenféle kaland során rájönnek, mennyire fontos ez a tantárgy. A tanmesét tulajdonképpen saját magamnak írtam, mert egész diákéletemben kínlódtam a matematikával. Csak felnőtt koromban derült ki, hogy súlyos diszkalkuliám van. Mindenesetre akkortájt kezdtem a felnőttek kérdésére azt válaszolni, hogy ha nagy leszek, író leszek. Láttam, hogy ők ezt megmosolyogják, ezért egy idő után már nem mondtam többé, de a gondolat akkor fogant meg bennem. 

Mégsem lettél egyből író.

Egy időben régész szerettem volna lenni. Egyik sorsfordító olvasmányom volt Gárdonyi Gézától A láthatatlan ember. Ennek a könyvnek és általában Gárdonyinak köszönhetem a történelem iránti rajongásomat. Ahogy befejeztem a regényt, már másnap indultam volna, hogy megtaláljam Attila sírját. A régészet iránti érdeklődésem aztán elmúlt, a történelem szeretete nem. Ha már a kulturális hatásoknál járunk, másik meghatározó élményem a Holt költők társasága című film: lenyűgözött, hogy ilyen szuper tanárok is vannak a világon. Előtte is nagyon szerettem volna tanár lenni, de utána végképp. Sok évig tanítottam, főleg angolt, de egy kis franciát és történelmet is. Szerettem csinálni, és azt hiszem, ez a titka annak, hogy kiből lesz jó oktató. Leginkább szabadúszó nyelvtanárként dolgoztam, rengeteget jártam-keltem a fővárosban, és különleges helyekre is bejutottam, mint például az Alkotmánybíróságra, mert ott is akadt tanítványom. Állami nyelvvizsgán is vizsgáztattam, azt is örömmel csináltam. Nem akartam váltani, de azért az a vágy is ott bujkált bennem, hogy írjak. 

Mikor jött el az írás ideje?

A 2000-es évek végén a gazdasági világválság beköszöntével a cégek a nyelvtanfolyamokon kezdték a spórolást. Sok munkám megszűnt, és akkor elővettem a regényírói jegyzeteimet, amik az elmúlt években egyre csak gyűltek. Írni kezdtem, és akkor jöttem rá, mekkora fába vágom a fejszémet. Ehhez a műfajhoz nem elég az élénk fantázia meg a történelem szeretete, rengeteg pluszmunkával jár a történelmi hűség megalapozása, de összességében nagyon élveztem! Nem voltam naiv, nem gondoltam, hogy a kiadók kapkodni fognak a kéziratomért, de azért arra a totális közönyre sem voltam felkészülve, amivel szembesültem. A legtöbb helyen meg sem nézték az írásomat, vissza sem jeleztek. 

Végül mégis sikertörténet lett belőle.

2009-től egy kisebb kiadónál jelentek meg a könyveim, ott végre fantáziát láttak bennem. 2011-ben átkerültem egy nagy kiadóhoz, ami akkor élte a fénykorát. Szép időszakot töltöttünk együtt, még ha később csúnya vége lett is. Akkor történt meg először, hogy a regényeim a sikerlisták élére kerültek. A többéves küzdelem, a visszautasítások, a szóba nem állások után, ha az emberiségnek nem is, nekem ez óriási lépés volt, vagy ha nagy szavakat akarunk használni: elégtétel. Hihetetlen élményt adott, amikor felszálltam a metróra, és szembetalálkoztam a könyvem plakátjával. Még jó, hogy direkt szóltam, hogy a fotómat ne tegyék rá, így is azt hittem, menten elájulok. Ez a kiadó azonban 2015-ben csődbe ment, és tíz kötetem bent ragadt náluk. Abba konkrétan bele is betegedtem. Utána azonban szerencsére már nem nekem kellett kilincselnem, ­hanem engem kerestek a kiadók. 

Gyönyörűek a könyvborítók!

Igen! Nekem mindig a legutóbbi köteté tetszik a legjobban. Már­cius elején jelent meg az Ida titkai, álomszép lett ez is. 

Mostanában évente két művet is írsz, hogy bírod? 

Korábban az írás mellett ragaszkodtam a tanári állásomhoz is, és ez az említett csődnél például lelkileg és anyagilag is jól jött. Akkoriban évente egy könyvet vállaltam. De amikor a Covid miatt átálltunk online oktatásra, éreztem, az nem nekem való. Úgy döntöttem, próbáljuk ki a teljes munkaidős írói létet. Épp egy, a reformkorban játszódó regényen dolgoztam, amivel elakadtam, és félre akartam tenni egy kicsit. Közben izgatni kezdett az 1831-es kolerajárvány, elkezdtem utánaolvasni, és teljesen fellelkesültem, szerettem volna kezdeni ezzel valamit. Nagyon jólesett kiírni magamból a szorongásaimat a Cholera-napló című kisregényben, de azért voltak fenntartásaim, hogy vajon a Covid kellős közepén ­akar-e­­ ­valaki járványról olvasni. Meglepetésemre sokan akartak. Rengeteg mindennek utánanéztem, és döbbenetes, mennyi párhuzam volt az akkori életünk és a százkilencven évvel korábbi események között. Próbáltam pozitív kicsengést adni a történetnek, és ezt nagyon értékelték az olvasók. Azóta minden évben megjelenik egy kisregényem is az év végi hosszabb regény mellett, bár most úgy döntöttem, megint ideje lenne egy kicsit lassítani.

Az írás során rengeteg információt összegyűjtesz, és ennek hamarosan a Nők Lapja olvasói külön is örülhetnek, mert háromhetente jelentkező rovatod indul nálunk.

Ennek én is nagyon örülök! Ezek az írások mindenféle történelmi érdekességekről, pletykákról, hihetetlen és meglepő tényekről fognak szólni, amelyekre a kutatásaim során rábukkantam, de valamiért nem fértek bele a regényekbe, vagy csak említés szintjén szerepeltek bennük.

Általában a szerelem is felbukkan a könyveidben. Nagyon kell a lelkünknek, nem igaz?

Igen, de nemcsak a szerelem fontos, hanem általában az emberi viszonyok, érzelmek. Foglalkozom az anya-gyermek kapcsolattal, a testvéri kapoccsal és a barátságokkal is. Nagyon izgat a családi alkalmazottak és a családtagok közötti kapcsolat. És persze a negatív érzelmek is, mint például a gyűlölet, a bosszúvágy vagy a gyász.

Az egyik honlapon úgy jellemeznek téged, hogy a történelmi romantikus regény nagyasszonya vagy. Mit szólsz ehhez?

Mindig nevetek rajta, mert kicsit viccesen hangzik, de jólesik. És bár nincs rá bizonyítékom, van egy olyan érzésem, hogy a kétezres évek végén én indítottam el a magyar történelmi regény új, női változatát.

Milyen olvasói visszajelzések maradnak meg benned leginkább?

Nemegyszer előfordul, hogy történelemtanár kollégák elmesélik: a tanítványaik kezébe adják a könyveimet, hogy közelebb kerüljön hozzájuk egy-egy kor. Ez mindig igazán jólesik. Az is megható, amikor idősebbek jönnek oda, és könnybe lábadt szemmel elmesélik, hogy átélték a 20. századi eseményeket feldolgozó regényeimben megírt történéseket, és tényleg minden úgy volt, ahogy megidéztem.

Írónak lenni kitárulkozás. De úgy érzem, van benned egyfajta szemérmesség is.

Igen, valóban introvertált ember vagyok. A személyes közösségi oldalamon alig vagyok jelen, ez a világ borzasztó távol áll tőlem. Viszont az írói oldalamat aktívan kezelem, több mint tizenötezres a követőtáborom, amire büszke vagyok. Olykor posztolom a kutyámat, Mangót, ő képviseli a „cukiságfaktort”. De alapvetően ez az oldal sem rólam szól, hanem a könyveimről. Azok sokkal érdekesebbek, mint én.  

Fábián Janka új rovatával a Nők Lapja 14-es lapszámában jelentkezik először.

Fotó: Máté Péter