– Te Berni, mit keres rajtad édesanyád ünneplőkardigánja? – kérdeztem a minap, amikor megláttam a kislányomat a tükör előtt illegetni-billegetni magát.

– Szegénynek akarok öltözni a farsangon, azért vettem fel. 

Hirtelen feltolultak bennem az emlékek. Azt a kardigánt néhány évvel ezelőtt én vettem a feleségemnek egy külföldi utamon. Emlékszem, mekkora szenvedés volt, hogy az elképesztő méretű kínálatból kiválasszam, ami tetszeni is fog neki, és kellően elegáns is. Most pedig Berni szegénynek akar öltözni benne. Ezt elég méltánytalannak éreztem, különösen úgy, hogy szoknyaként egy rongyos lepedőt tekert magára, amiben tényleg úgy nézett ki, mintha most bújt volna elő egy Andersen-meséből. 

– Azt a kardigánt tőlem kapta a mama, egyik külföldi utamról hoztam. 

– Tati, nem azért mondtam, mintha csúnya lenne, csak hát olyan nagy rám, és a szegény gyerekek kinőtt holmikban járnak.  

– És mondd csak, más „kinőtt” holmit nem találtál?

– De, csak az mind túl modern, ez az egyetlen, ami régies.  

Nem vitatkoztam tovább.

Azt szokták mondani, hogy a nők impulzívabb vásárlók, mint a férfiak. A mi házasságunkban ez nem így van, szerintem én meggondolatlanabb vásárló vagyok a feleségemnél. De nem mindenben! Aminek nem tudok ellenállni, azok a praktikus szerszámok, amiket az áruházakban és a nagyobb élelmiszerboltokban lehet kapni. Megjelenek a lelki szemeim előtt, amint otthon fúrok-faragok, hegesztek-forrasztok, és pillanatok alatt meggyőzöm magam, hogy erre szükségünk van. Aztán otthon ér a meglepetés, hogy a legtöbb szerszámhoz nem elég a lelkesedés és a fantázia, hanem szaktudás is szükséges, és akkor az illető gép bekerül a többi mellé a sarokba, néha bontatlan csomagolásban. De nem teljesen haszontalanul. Mert amikor jön valami ünnep – karácsony, születésnap, névnap és így tovább –, és a feleségem kétségbeesve keresi, hogy vajon milyen ajándékkal lepjen meg, akkor csak kiválaszt egyet a dobozok közül, szépen becsomagolja, és én megkapom. Ekkor elmúlik a rossz érzésem, hogy fölöslegesen adtam ki pénzt valamire, amit nem is használok, és megnyugszom. Valójában ez a nyugalom az igazi ajándék, hogy az adott szerszám immár legitim módon van jelen a családunkban, nem kell tovább szégyenkeznem magam előtt, hogy egykor nem tudtam neki ellenállni. Fordítva viszont ez sajnos nem működik, a feleségem szinte soha nem vesz semmit magának. A múltban előfordult néhányszor, hogy megpróbálta, de mire hazaértünk, mindig rendre megbánta – ha jó volt, amit vett, ha nem –, ezért inkább felhagyott vele. Azt hordja, amit kap, mert úgy gondolja, azzal becsüli meg az ajándékozó fáradozását. Rendszeresen hordta a kardigánt is, amit tőlem kapott. Ezért érintett különösen érzékenyen, hogy amíg nekem komoly mentális teljesítménybe kerül, hogy kitaláljam, milyen ajándéknak örülne a feleségem, addig Berni abban gondolt szegénynek öltözni. Lehet, hogy valamit nagyon benéztem?