Közszereplő, rocksztár, influenszer. Többen kísérlik meg mai fogalmakkal leírni, mit jelentett kortársainak Petőfi. A költő, aki jóval az internet és a tévé megjelenése előtt fontos közszereplővé vált, ismert és izgalmas emberré. És akinek egyáltalán nem volt ellenére a közfigyelem. Örült neki, tudott élni vele, sőt használta is. Ugyanolyan rövid idő alatt szerzett népszerűséget, ahogyan életművét létrehozta. Hiszen csak 1844-ben döntötte el végleg, hogy mégsem a színpad az ő világa, és abban az évben megjelent kötete hozta meg számára az igazi ismertséget, a szakmai elismerést.

Hogy mennyire volt ismert a maga korában? Íme egy történet: 1849 januárjában Erdélyben éppen szekéren tartott Bem seregéhez, már elhagyta Medgyest, amikor katonákkal találkozott. A Székelyföld erősítésére küldött alakulat vezetője megkérdezte tőle, ki ő és hová tart. A név, Petőfi Sándor, végigfutott a katonák között, és viharos éljenzést váltott ki. 

– Ez a nyilvánosság születésének időszaka – szögezi dr. Csorba László történész, egyetemi tanár, a korszak jeles tudósa, aki a fenti történetet Pünkösti Gergely őrnagy emlékei nyomán idézte fel. – A modern polgári világban a döntéshez szükséges tájékozódás, illetve a döntéssel megbízottak ellenőrzése már a sajtóban, a nyilvánosságban történt. Az ismertség, a népszerűség részét képezte a politikai és a kulturális életnek is. Már voltak rajongott színésznők, akiket virággal és ovációval árasztottak el, és akadtak sztárolt politikusok is. Gondoljunk csak Széchenyire, akit gyakran örvendeztettek meg fáklyás zenével a hívei. Petőfi neve is benne élt a kor köztudatában. Akkoriban már megjelentek illusztrált lapok, például a Pesti Divatlap vagy az Életképek, mert modern polgári igény, hogy az olvasók látni is akarják a szerzőket. Jeles képzőművészek készítettek – meglehetősen idealizált – portrékat, például Barabás Miklós, majd ezekből a képekből metszeteket sokszorosítottak, és könyvesboltokban, kiadóknál lehetett megvásárolni. Ha valaki akarta, vett egy Petőfi-portrét, és otthon kiakasztotta a falra. 

Ennek a „képesítésnek” voltak­ árnyoldalai is, erről tanúskodik Csorba professzor története Kossuth Lajosról. Kossuth ugyancsak közismert ember volt, és mert a róla készült képek mindegyikén a reformkor divatjának megfelelő körszakállt hordott, hiába változott meg később a divat, amíg Kossuth politikai ambíciókat táplált, ragaszkodnia kellett a kiborotvált állhoz, különben nem ismerték volna fel ott, ahol éppen beszédet mondott. Csak jóval később, a kiegyezés után növeszthette rá a szakállát az állára. 

Előre!

Petőfi figurája is karakteres volt. Vékonyka férfi, nagy szemekkel, kis szakállal, és amikor csak tehette, gondosan megválogatott ruhatárral. Kihajtott gallér, zsinóros kabát, csizma, élénk színek. Az ember úgy képzeli maga elé, hogy csak megy előre, nekifeszül a szélnek, nem állíthatja meg semmi. Örökké mozgásban van, hajtja valami erő, tűzben ég, körülötte és vele mindig történik valami. Tudjuk, hogy nem volt simulékony, inkább nehéz, de azért szerethető természetű. Mindig kimondta, leírta, amit gondolt, mélyen hitt a maga igazában és eszményeiben. Ha úgy érezte helyesnek, megtámadta az egész kormányt vagy a költőfejedelem Vörösmartyt, nem finomkodott Kossuthtal sem. Ezt többnyire elnézték neki, kivéve az olyan szigorú katonaemberek, mint Mészáros Lázár vagy Klapka György, akik nem tettek kivételt vele, ha szabályokról volt szó. 

– Petőfi, mint a zsenik általában, tisztában volt tehetségével, értékei­vel, tudásával, és plebejus indulattal azt várta el, hogy környezete tiszteletben tartsa ezt – magyarázza Csorba László. – Sokoldalú volt, hiszen költőként a nép nyelvén szólalt meg, ám eközben franciából fordító, művelt entellektüelnek is számított. Uralta a formákat művészként, de elvárta, hogy nézzék el neki, ha romantikus hevületében mellőzi a katonás formákat. Küldetéstudata türelmetlenné tette, és néha megzavarta ítélőképességét. 

A márciusi ifjak olvasták Saint-Simon, Fourier, Blanqui munkáit, az ő gondolataik jelennek meg Petőfi több versében, például a „Ha majd a bőség kosarából mindenki egyaránt vehet…” szellemiségű sorokban. A nép, az istenadta nép bölcs és igazságos, szabadnak kell lennie, felemelkednie, vélte és üzente a költő, abban a tudatban, hogy mindenki egyetért ezzel. A társadalmi változásokban radikális volt, türelmetlen, rángatta volna előre a forradalmat, melynek kirobbantásában nagy szerepet játszott.

– Amikor megérkezett a párizsi forradalom híre, és elhangzott a pozsonyi országgyűlésen Kossuth felirati javaslata, ám Metternich nem engedte, hogy felküldjék a királyhoz, megfogalmazódott a gondolat: kellene valami impulzus, valami nyomásgyakorlás Pesten… – magyarázza a történész. – Kossuthék megüzenték a márciusi ifjaknak, hogy cselekedjenek, követel­­jék a felirati javaslat elfogadását. Petőfi, Vasvári, Jókai, Irinyi és a többiek­ először tömeggyűlést terveztek március 19-re, amikor a József-napi vásárra sokan gyűlnek össze Pesten. De tudták, hogy ott nem lehet hosszú beszédeket tartani, így Kossuth beszédét Irinyi József tizenkét pontba szedte, sőt a maga és barátai javaslataival jócskán ki is egészítette, radikalizálta. Petőfi, aki türelmetlensége és küldetéstudata miatt nem tekinthető klasszikus politikus alkatnak, mégis pontosan látta, mikor mire van szükség. Amikor március 14-én este megjött a bécsi forradalom híre, rájött, hogy nem lehet tovább várni, azonnal cselekedni kell. Így írt erről naplójában: „Logikai­lag a forradalom legelső lépése és egyszersmind főkötelessége szabaddá tenni a sajtót … azt fogjuk tenni! a többit istenre bízom és azokra, kik rendelve vannak, hogy a kezdetteket folytassák; én csak arra vagyok hivatva, hogy az első lökést tegyem. Holnap ki kell vívnunk a sajtószabadságot! És ha lelövöldöznek? Isten neki, ki várhat ennél szebb halált?” Ám másnap olyan gyors volt a siker, hogy azonnal tovább lehetett lépni. Csatlakoztatni kell a politikai hatalmat, gondolta, és így is történt. A fiatalok mellé állt a megye, majd a város, és a következő lépés is jó stratégiai érzékről tanúskodott, hiszen a Budai Helytartótanács, ahová Táncsics kiszabadítása miatt mentek, már a közigazgatás országos szervének számított. Petőfi és társai lelkesedése ebben az esetben jó politikai érzékkel párosult.

A történelem színpadán

Nem tudni, milyen színész volt a színpadon Petőfi, de drámai érzékből jutott neki bőven. Tudta, hogy a tizenkét pont mellé kell még „valami”, mert az értelem mellett az érzelmekre is hatni kell. Így született meg a Nemzeti dal. Kell a látvány, az akció, a performansz, kell kapaszkodó, a közös ügyhöz közös szavak. Ma a politikai kampányok jól fizetett szakemberei dolgoznak a képen és a szövegen, akkor egy zseniális költő és barátai írták a szlogeneket, verték a ritmust. Érdekesség, hogy a Nemzeti dalt március 15-én több helyen is elszavalta Petőfi, ám szinte biztosra vehető, hogy éppen a Nemzeti Múzeumnál nem. Ez egyike a költő személyéhez tapadó legendáknak.

A forradalom későbbi szakaszában Petőfi nem mutatott mindig jó politikai érzéket. Erősen támadta a kormányt, mert szerinte nem volt kellően radikális, és kudarcba fulladt kísérlete, hogy tagja legyen az országgyűlésnek Szabadszállás képviselőjeként. Az ellenfél által megdolgozott helyiek nemhogy nem választották meg, de még törvénytelenséget is megengedtek maguknak, csak hogy elriasszák a jelöltségtől. Tudni kell, hogy a költő édesapja bukott embernek számított a városban, és az ellenszenv csak nőtt, amikor Petőfi gyalulandó fatuskókként szólította meg választóit, akiket ő majd megmunkál, bízzák csak meg vele. Ezek után nem csoda, hogy a helyiek inkább a református pap jóval népszerűbb és nyilván simulékonyabb fiát küldték a törvényhozásba képviselőjükként.

Petőfi beállt a honvédseregbe, fia született, írt és harcolt, majd meghalt. A maga korában rajongott költő volt, azóta jóval több. Nemzeti kultúránk meghatározó óriása.

fotó: Wikipédia