Amikor Michelangelo Dávidját 1504 májusában a művész műterméből a Piazza della Signoriára szállították, a nyolcszáz méteres távolságot a negyvenfős szállítóbrigád négy nap alatt tudta csak leküzdeni. Manapság persze ez már nem jelentene akkora kihívást a szakembereknek. De csak ami a mozgatást illeti. Egy ilyen híres műtárgy utazásának megszervezése ugyanis akár évekbe is beletelhet.
A gondolat, hogy a múzeumok képeket adjanak kölcsön egymásnak, meglehetősen forradalmi ötletnek számított még a hatvanas években is. Jackie Kennedynek ugyan régi vágya vált valóra, amikor 1963-ban megpuhította a francia kulturális minisztert, és az beleegyezett abba, hogy elengedi Amerikába a Mona Lisát, de a múzeumi szakemberek felmondással fenyegetőztek, amikor meghallották az ötletet. Nemcsak a Louvre-ból nem akarták kiengedni a becses alkotást, hanem Washingtonban sem érezték úgy, hogy fel lennének készülve a legendás festmény biztonságos fogadására, így aztán komoly akciótervet készítettek a speciális helyzet megoldására. A képet olyan ládába csomagolták, amely a vízen is fennmaradt volna, ha lezuhan a képet szállító repülő. Fegyveres katonák kísérték az úton, és még a forgalmat is leállították a múzeum környéki utcákban, nehogy valaki megpróbálja elrabolni. 2009-ben Magyarországra is fegyveresek kísérték Leonardo Hermelines hölgyét. A művek többsége azonban ennél jóval diszkrétebben utazik, meséli Baán László, a Szépművészeti Múzeum főigazgatója.
– Tavaly közel háromszáz kép érkezett hozzánk, a világ minden tájáról. A szállítás részleteit pontosan szabályozzák a múzeumok közötti együttműködések, szerződések, és a gyakorlati dolgokat megbízhatóan intézik az erre specializálódott profi műtárgyszállító cégek. A tárgyakat pedig a biztonság kedvéért minden alkalommal elkíséri egy múzeumi szakember is, az úgynevezett kurír.
Személyes figyelem
A kurír első feladata a csomagolás felügyelete. A műalkotások ugyanis különleges, méretre szabott ládában utaznak, speciális habszivacsos szigetelésben. Ez nemcsak attól védi meg, hogy szállítás közben megsérüljön, de egy időre biztosítja az egyenletes hőmérsékletet és páramentességet is. A kurír az utazás alatt is a képpel marad. Ha kamionnal szállítják, akkor három napig ő is ott zötykölődik a sofőr mellett ülve. Az igazi izgalmak azonban jellemzően akkor kezdődnek, amikor célba érnek. Ilyenkor nemcsak azt kell ellenőrizniük, hogy a tárgy épségben megérkezett-e, hanem azt is, hová kerül. Megfelelő-e az elhelyezése, hozzáillő művek vannak-e mellette, nem túl erős-e a ráirányuló fény. Minden apróság számít, hiszen a kiállított tárgyak mindegyike értékes műalkotás, amely megérdemli a személyes figyelmet. Már csak azért is, hiszen jó esetben rengetegen fogják látni. Bár az internet segítségével ma már bármit megnézhetünk otthonról, kényelmesen, akár extra nagy felbontásban is, furcsa módon ez nem csökkentette a múzeumok népszerűségét. Sőt, épp ellenkezőleg!
– Óriási verseny folyik a múzeumok között a legjobb művek megszerzéséért, hiszen a világ sok ezer kiállítóhelye szeretné bemutatni a legnevesebb mestereket és a legizgalmasabb művészeti korszakokat – teszi hozzá Baán László. – A kiállítás jellegétől függően átlagban ezért legalább három-négy év telik el az ötlet megszületése és a megnyitó között, és gyakran harminc-negyven kolléga is dolgozik a tárlaton, köztük muzeológusok, jogászok, kiállítás-szervezők, grafikusok, műtárgymozgatók, kommunikációs szakemberek. Néhány különleges tárlat megszervezése pedig még ennél is több időbe kerül. A Bosch-kiállításunk megvalósítása mögött tíz-, az El Greco mögött pedig nyolcévnyi munka van, aminek oroszlánrészét egy különleges, bonyolult, sok országot átszövő alkufolyamat alkotja. Tudni kell, hogy minden intézmény pozícióját alapvetően a saját gyűjteményének súlya, a pénzügyi lehetőségeik és a személyes, szakmai kapcsolati hálójának az ereje határozza meg. Ebbe a versenybe a Szépművészeti Múzeum mintegy két évtizede szállt be, s azóta az európai múzeumi tér egyik rangos szereplőjévé vált.
Kényes egyensúly
Műalkotások azonban nem csak külföldi múzeumokból érkezhetnek a kiállításokra. Nagyon sok jó kép van magánembereknél is – és tőlük képet kapni gyakran nehezebb, mint a legpatinásabb intézményekből.
– A bizalom és a diszkréció a legfontosabb – hangsúlyozza Kelen Anna művészettörténész, a Virág Judit Galéria munkatársa. – Nagyon sok olyan műgyűjtő van, aki nem szeretné nagydobra verni, hogy mi van nála, és minket mint galériát is szigorú titoktartás köt. Nem adhatjuk ki senkinek a vevőink nevét. A múzeumok azonban figyelemmel kísérik az árveréseket, és ha nem is tudják megvenni, amit szeretnének, gyakran felkeresnek minket, hogy szerezzünk meg nekik egy-egy képet egy kiállításra. Ilyenkor a mi feladatunk az, hogy megkérdezzük a tulajdonost, összeköthetjük-e a szervezőkkel, vagy jobban szeretnék inkább, ha mi közvetítenénk köztük, hogy névtelenek maradhassanak. Az utóbbi esetében rajtunk keresztül történik a szállítás, a biztosítás, a szerződés.
Már ha egyáltalán odaadják az alkotást. Mert bár egy kép értékén óriásit emel, ha eljut egy rangos kiállításra, az is előfordul, hogy egy gyűjtő nem hajlandó megválni tőle, akkor sem, ha a világ legjobb múzeumába akarják elvinni tőle.
– Megesett már velem – meséli Barki Gergely művészettörténész –, hogy a Musée d’Orsay-ben rendezett kiállításunkra akartam elkérni egy nélkülözhetetlenül fontos magyar festményt annak külföldön élő tulajdonosától, de nem volt hajlandó kölcsönözni. Azt mondta, attól fél, hogy útközben valami baj történne vele, és megsemmisülne.
A festészet története egyesek szerint a szállítás történeteként is leírható, mert tagadhatatlan, hogy ez olyan tényező, amivel mindig is számolni kellett az alkotóknak. A vászonképekre például az 1500-as évek elején azért tértek át Velencében, mert a korábban használt fatáblákat bizonyos méret felett már egyszerűen lehetetlen volt elszállítani. A hajózásáról híres kikötővárosban azonban bőven volt vitorlavászon, és miután erre festettek, hirtelen sokkal nagyobb képeket tudtak elkészíteni a művészek. Ráadásul a vásznat, amint megszárad, fel lehet tekerni, hogy elvigyék egy másik helyre. Az új tulajdonosnak pedig nem volt más dolga, mint egy új keretet készíteni, és kifeszíteni. Persze némi kockázata ennek is van. 1580-ban Tintoretto mesterművei, a nyolcrészes Gonzaga-ciklus első darabjai sérülten érkeztek Mantovába, mert nedvesen tekerték fel őket. A szállítás ugyanis veszélyes üzem.
Nincs helye a hibának
Bár senki nem szeret róla beszélni, ha nem is gyakran, de azért balesetek néha történnek. Még maga a Mona Lisa sem úszta meg simán az amerikai kiállítást. A raktárban, ahová először tették, meghibásodott a tűzjelző, és az egész szobát elárasztotta a víz, de a kép maga szerencsére ekkor még a dobozban volt, így nem lett nedves. Az emberi hanyagságtól azonban a legjobb technika sem véd meg. 2010-ben egy New York-i szállodai bárban egy kurír részegen elvesztette egy híres 19. századi francia művész, Corot portréját, és bár a kép pár hét múlva előkerült, nem minden történet végződik happy enddel.
– Párizsban, amikor a magyar kubisták elveszett és megtalált műveiről rendeztem kiállítást, elhelyeztem a falakon néhány elveszett francia festmény reprodukcióját is – meséli Barki Gergely. – Az egyik ezek közül szállítás közben tűnt el. Amerikából küldték Európába még a nyolcvanas években, és útközben ellopták. Azóta sem került elő, senki sem tudja, hol lehet.
Az elmúlt évtizedekben pont az ilyen esetek miatt szigorították meg a műtárgyak szállításának szabályait. A kísérőnek jegyzőkönyvet kell felvennie a kép állapotáról a becsomagolás előtt, majd a visszaút előtt is, de van oka az óvatosságnak.
– Egyszer elhívtak egy vidéki kiállításra, hogy írjam alá, az általuk bemutatott Salvador Dalí-grafikáknak semmi baja, de amikor jobban megnéztem, kiderült, hogy óriási szakmai hibát követett el valaki. Ezek a képek keret nélkül érkeztek a múzeumba, és jobb híján a szomszéd fényképészt kérték meg, hogy rámázza be őket. Mivel neki csak kisebb keretei voltak, ezért levágta a Dalí-képek szélét – és vele együtt a vízjelet. Majd önkényes elhatározásból a grafikai lapok megcsonkított széleire Technokollal paszpartut is ragasztott, amelynek eltávolítása során tovább roncsolódik a papíralapú műtárgy – meséli Kemény Gyula restaurátor, ám azt is hozzáteszi, ilyesmi nagyon ritkán történik meg. Ő maga csak egyszer találkozott ilyesmivel egész életében. Jellemzően inkább a szállítás előtt kérik ki a véleményét arról, biztonságos-e egy adott műtárgy utaztatása. Bár a múzeumok bizonyos esetekben sérült tárgyakat is kölcsönöznek, ennek feltétele az adott mű restaurálása a kiállítás előtt. De nem a mű állapota az egyetlen tényező. Akár az időjárás is megnehezítheti egy mű szállítását.
– A pasztell például nagyon érzékeny a hőingadozásra – magyarázza a restaurátor. – Télen a hirtelen helyváltoztatás során a kép hidegből meleg helyre mozgatásakor bepárásodhat a pasztellképet védő üveglap – akár egy szemüveg –, és mivel a pasztellkréta egészen finom por, ezt a páraréteg magához szívja, és rátapad az üvegre. A szállítócégek
és a speciális dobozok ugyan nagyon profik, de a biztonság érdekében ajánlatos a hirtelen hőmérséklet-változást fékezve, fokozatos zsilipeléssel „akklimatizálni” a műtárgyakat.
A döntés, hogy mi kerüljön kiállításra, nagyon nehéz kérdés. Mert a műtárgyak sérülékenyek, és minden mozgatás kárt okozhat bennük. Ám ha bezárjuk ezeket egy raktárba, akkor ugyan biztonságban maradnak, de mi értelmük? A legjobb hát, amit tehetünk, hogy védjük őket, ahogyan csak tudjuk, de azért nem feledjük azt sem, hogy azért készültek, hogy minél többen megcsodálhassák.
Fotó: Getty Images, MTI / Kovács Tamás, portrék: Bielik István
